XVIII. RÉSZ

Az egyház szolgáiról, azok intézményéről és kötelességeiről

l. Isten az Ő egyházának egybegyűjtése, alapítása, kormányzása és fenntartása végett mindenkor alkalmazott szolgákat, most is alkalmaz és alkalmazni fog ezután is mindaddig, míg az egyház a földön meglesz. Az egyházi szolgák eredete, intézménye és működése tehát igen régi és Istentől van, nem pedig valami új, vagy emberektől való rendelkezés. Isten ugyan az Ő hatalmánál fogva közvetlenül is egybegyűjthetné az emberek közül az egyházat, de inkább akart emberekkel és emberek szolgálata által cselekedni. Következésképpen az egyházi szolgák nem csupán szolgák gyanánt tekintendők, hanem úgy, mint Isten szolgái, akik által Isten az emberek idvességét munkálja.2. Annakokáért óvatosságra intünk, hogy a megtérésünkre és oktatásunkra vonatkozó dolgokat a Szentlélek annyira rejtelmes hatályának ne tulajdonítsuk, hogy az egyházi hivatalt szükségtelenné tegyük. Mert illő dolog, hogy emlékezetben tartsuk mindenha az apostol eme szavait: Mimódon hisznek abban, aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig hirdető nélkül? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által; (Róm. 10,14.17) És azt, amit az Úr mond az evangéliomban:Bizony-bizony mondom néktek, mikor valakit elküldök, valaki azt befogadja, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött; (Ján. 13,20) továbbá azt, amit ama macedóniai férfiú, az Ázsiában működött Pál apostolhoz látomásban szólott: Jer át Macedóniába, légy segítségül nekünk. (Csel. 16,9) Másutt ugyanez az apostol így szól: Isten mellett munkálkodó szolgák vagyunk; Isten majorsága, Isten építése vagytok. (1 Kor. 3,9)Viszont pedig óvakodni kell attól is, hogy az egyházi szolgáknak és az egyházi hivatalnak felettébb sokat ne tulajdonítsunk, itt is az Úr szavaira gondolva, aki azt mondja az evangéliomban: Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyám vonandja őt; (Ján. 6,44) gondolva továbbá az apostol e szavaira: Kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Szolgák, akik által hittetek és amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta annak előmenetelét. Azért, sem aki plántál, valami, sem aki öntöz, hanem Isten aki előmenetelt ad. (1 Kor. 3,5-7) Annakokáért higgyük el, hogy Isten minket külsőképpen szolgái által tanít igéjében, belsőképpen pedig választottainak szívét a Szentlélek által hitre gerjeszti, úgy hogy ezen jótéteményért egyedül Istenre tér minden dicsőség. (Erről azonban ezen fejtegetés első részében már volt szó.)3. És valóban világ kezdete óta alkalmazta Isten a földön levő legkiválóbb embereket, (habár közülök többen semmit sem értettek a világi bölcsességhez, vagy a bölcselkedéshez, de kitűnők voltak az igazi isteni tudományban), nevezetesen a pátriárkákat, akikkel nem ritkán beszélt angyalok által. Mert az ősapák koruk prófétái vagyis tanítói valának, akiket Isten azért éltetett nehány századig, hogy a világnak mintegy atyjai és világosságai legyenek. Őket követte Mózes a világhírű prófétákkal együtt. Sőt ő utánok elküldé a mennyei Atya az Ő egyszülött Fiát, a világ legtökéletesebb tanítóját, akiben van elrejtve amaz isteni bölcsesség, (Kol. 2,3) amely ránk is szállott a legszentebb, legegyszerűbb és legtökéletesebb tudomány által. Ő ugyanis tanítványokat választott magának, akiket apostolokká avatott. Ezek pedig elmenvén az egész világba, az evangéliom hirdetése által mindenütt egyházakat gyűjtöttek, aztán pedig a világ összes egyházaiba Krisztus parancsolata szerint pásztorokat és tanítókat rendeltek, akiknek utódai által tanította és igazgatta az egyházat mind e mai napiglan. Tehát valamint Isten a régi népnek pátriárkákat adott Mózessel és a prófétákkal együtt: azonképpen az újszövetségbeli néphez elküldötte az Ő egyszülött Fiát az apostolokkal és az egyházi tanítókkal egyetemben.4. Viszont az újszövetségbeli nép szolgáit különböző néven nevezzük; ugyanis hívjuk őket apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, püspököknek, presbytereknek, lelkipásztoroknak és tanítóknak. (1 Kor. 12,28) Az apostolok nem állapodtak meg valamely biztos helyen, hanem világszerte különböző egyházakat alapítottak. Amint ezek szervezve voltak, az apostolok onnan távoztak és helyökbe léptek a lelkipásztorok, kiki a maga egyházában. A próféták, hajdan a jövendő előretudói, látnokai voltak; de az írást is magyarázták. Ily férfiak még ma is találhatók. Evangélistáknak hívták az evangéliomi történet íróit, de a Krisztus evangéliomának hirdetőit is, amint Pál apostol Timótheusnak meghagyta, hogy az evangélista tisztét végezze. A püspökök pedig az egyház felvigyázói és őrei, akik az élelmet és egyéb szükséges dolgokat kezelik az egyházban. A presbyterek, vagy vének az egyháznak mintegy tanácsosai és atyjai, akik üdvös tanáccsal kormányoznak. A lelkipásztorok őrködnek az Úr nyája felett és ennek szükségleteiről gondoskodnak. A tanítók oktatnak és tanítják az igaz hitet és kegyességet. Tehát most is szabad az egyház szolgáit püspököknek, presbytereknek, lelkipásztoroknak és tanítóknak nevezni.5. Az ezután következő időkben az egyház szolgáinak még több más elnevezését is bevitték az Isten egyházába. Némelyeket pátriárkákká avattak, másokat érsekekké, másokat felszentelt püspökökké. Némelyek metropoliták, főesperesek, diakonusok, aldiakonusok, gyertyahordozók, ördögűzők, éneklők, ajtónállók és ki tudná mik lettek, mint bíbornokok, prépostok, perjelek, alsóbb és felsóbb rendű atyaságok, nagyobb és kisebb rendűek. De mindezekkel mi ne törődjünk, bármik voltak hajdan és bármik jelenleg. Elegendő nekünk az egyház szolgáiról szóló apostoli tan.6. Miután tehát bizonyosan tudjuk, hogy a szerzeteseket és a szerzetesrendeket vagyis szektákat sem Krisztus, sem az apostolok nem rendelték: ennélfogva tanítjuk, hogy azok az Isten egyházára nézve nem hasznosak, sőt veszedelmesek. Mert bár hajdan eltűrhetők valának, midőn mint remeték élelmöket saját kezökkel keresték és senkinek terhére nem voltak, hanem az egyház szolgáinak mindenben engedelmeskedtek, mint világiak: ámde hogy most milyenek, látja és tapasztalja az egész világ. Holmi fogadástételeket fitogtatnak és fogadalmaikkal teljesen ellenkező életet élnek, úgy, hogy közülük a legjobbakat is méltán azokhoz kell számlálni, akikről az apostol így szólt: Halljuk, hogy némelyek ti közöttetek rendetlenül járnak, kik semmit sem dolgoznak, hanem nyughatatlanul cselekesznek. (2 Thess. 3,11) Ilyenek tehát nincsenek a mi egyházainkban és tanítjuk, hogy Krisztus egyházaiban nincs is rájok semmi szükség.7. Az egyházi hivatal tisztségét pedig senki sem bitorolhatja, azaz megvesztegetésekkel, vagy másnemű fondorkodásokkal, vagy önkényűleg magához nem ragadhatja. Az egyház szolgáit hívják meg és válasszák törvényes egyházi választással; azaz válassza őket az egyház, vagy válasszák az egyház által e végből kiküldöttek ünnepélyesen, szép rendben, háborúság, zavar és viszálkodás nélkül. De ne akárkit, hanem csakis alkalmas, kellő és tiszteletreméltó képzettséggel, kegyes ékesenszólással, természetes életbölcsességgel bíró, általában mértékletességgel és tisztességes élettel tündöklő férfiakat válasszanak meg amaz apostoli szabály szerint, amely 1. Tim. 3. és Tit. 1. részében van előadva. És akiket megválasztanak, azokat avassák föl a vének, nyilvános imádsággal és kézrátevéssel. Itt kárhoztatjuk mindazokat, akik saját kényök szerint futnak, (Jer. 23,21) noha nincsenek megválasztva, sem kiküldetve vagy felavatva. Kárhoztatjuk az alkalmatlan és a lelkipásztorban szükséges adományokkal föl nem ruházott egyházi szolgákat. Mindamellett elismerjük, hogy egyik-másik lelkipásztor ártatlan egyszerűsége az ős egyházban többet használt, mint némelyeknek sokoldalú, választékos, finom, de kissé felfuvalkodott tudományossága. Ahonnan ma sem vetjük meg egyeseknek kegyes egyszerűségét, feltéve, hogy az nem teljesen tudatlanságból ered.8. Az apostolok ugyan mindazokat papoknak nevezik, akik Krisztusban hisznek, de nem a szolgálatra való tekintetből, hanem azért, mert Krisztus által minden hívő királlyá és pappá lett és mindnyájan vihetünk Istennek lelki áldozatokat. (1 Pét. 2,9 2 Móz. 19,6 Jel. 1,6) Tehát a papi hivatal és az egyházi szolgálat nagyon különbözik egymástól. Amaz ugyanis közös minden keresztyénnel, amint előbb említettük, de emez nem. Midőn azonban a pápás papságot a Krisztus egyházából kiküszöböltük: ezzel az egyházi szolgálatot nem töröltük el. Bizonyára a Krisztus új szövetségében nincs többé olyan papság, mint amilyen volt az ószövetségi népnél, melynek megvolt a külső kenete, szent öltözete és különféle ceremóniája, melyek is a Krisztus előképei voltak, aki midőn eljött a földre, azokat betöltvén, mind eltörölte, Ő az egyedüli főpap marad örökkön örökké, (Zsid. 7,3) akinek a méltóságából, hogy semmit le ne vonjunk: a pap elnevezést egyetlenegy egyházi szolgának sem adjuk meg. Mert a mi Urunk az újszövetségbeli egyházban seholsem rendelt olyasféle papokat, akik a szentelő püspöktől nyert hatalomnál fogva naponként az ostyát, mint az Úr testét és vérét áldozzák meg élőkért és holtakért; hanem olyanokat, akik tanítsanak és a sákramentomokat kiszolgáltassák.9. Hiszen Pál apostol egyszerűen és röviden elibünk adván, hogy mit tartsunk az újszövetségbeli, vagyis keresztyén egyház szolgáiról és hogy mit tulajdonítsunk nekik, így szól: Úgy ítéljen mifelőlünk az ember, mint Krisztus szolgái és az Isten titkainak sáfárai felől. (1 Kor. 4,1) Következésképpen azt akarja az apostol, hogy az egyház szolgáit szolgáknak tekintsük. Hyperetáknak, azaz alárendelt evezősöknek nevezte őket az apostol, akik egyedül a kormányosra figyelnek; vagyis olyan emberek, akik nem önmagoknak és saját kényök-kedvök szerint, hanem másoknak, tudniillik saját uraiknak élnek, akiknek parancsaitól függenek teljesen. Mert az egyház szolgájának az van parancsolva, hogy mindennemű kötelességében ne a saját önkényét kövesse, hanem csakis azt végezze, amit az ő Ura parancsol. Az említett szentirati helyen ki van fejezve, hogy kicsoda az Úr, tudniillik Krisztus, akinek az egyházi szolgálat minden teendőiben alá vannak rendelve az egyházi szolgák. És hogy minél részletesebben megmagyarázza az egyházi szolgálatot, azt teszi még hozzá, hogy az egyház szolgái Isten titkainak sáfárai, vagyis kezelői. Pál apostol pedig Isten titkainak nevezte sok helyen, főképpen efézusi levele harmadik részének kilencedik versében, a Krisztus evangéliomát. A hajdankorban Krisztus sákramentomait is titkoknak nevezték. Következésképpen az egyház szolgáinak hivatása az, hogy a hívőknek az evangéliomot hirdessék és a sákramentomokat kiszolgáltassák. Mert másutt az evangéliomban azt olvassuk a hű és okos szolgáról, hogy őt az Úr gondviselővé tette az ő háza népén, hogy azoknak eledelt adjon alkalmatos időben. (Luk. 12,42) Viszont másutt, az evangéliom szerint, egy messze földre induló ember, házát elhagyván és szolgáinak hatalmat adván, kinek-kinek megparancsolta az ő dolgát. (Márk 13,34)10. Most tehát bízvást szólhatunk egyetmást az egyház szolgáinak hatalmáról és kötelességeiről. E hatalom felett némelyek igen buzgón vitatkoztak és hatalmuk alá hajtottak minden magasztost e földön, az Úr parancsa ellenére, aki övéinek megtiltotta az uralkodást és ajánlotta mindenek fölött az alázatosságot. (Máté 18,1-4 20,25-27 Luk. 22,25-26) Mindenesetre van egy más, tiszta és korlátlan hatalom, amelyet jog szerint valónak is neveznek. E hatalom szerint mindenek a mindenség Urának, Krisztusnak vannak alávetve, amiként erről önmaga bizonyságot tett, mondván: Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön; (Máté 28,18) továbbá: Én vagyok amaz első és utolsó; íme élek örökkön örökké és bírok a pokolnak és halálnak kulcsaival; (Jel 1,18) viszont: Őnála van a Dávid kulcsa; ki megnyitja és senki be nem zárja, bezárja és senki meg nem nyitja. (Jel. 3,7) Ezt a hatalmat az Úr magának tartja fenn és nem ruházza át senki másra, hogy aztán Ő maga, folytonosan, a tevékeny szolgáinak szemlélője gyanánt álldogáljon ott tétlenül. Mert Ésaiás ekként szól: Az Ő vállára adom a Dávid házának kulcsát; (Ésa. 22,22) aztán így:Kinek vállán lészen fejedelemség. (Ésa. 9,6) Mert a kormányzást nem teszi másoknak a vállaira, hanem megtartja és gyakorolja hatalmát ma is, mindeneket igazgatván.11. Egészen más a hivatali vagy szolgálati hatalom, melyet az tart korlátok között, akié a teljes hatalom. Ez inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz. Mert ha valamely úr, saját háza felett hatalmat ad a sáfárjának: abból az okból adja át neki a kulcsokat is, hogy azokkal bebocsássa a. házba, vagy kizárja a házból azokat, akiket az úr bebocsáttatni, vagy kizárni akar. E hatalom szerint a szolga kötelességből cselekszi azt, amit ura parancsolt és az úr helyesli, amit szolgája cselekszik és azt akarja, hogy ennek tettét úgy tekintsék és ismerjék el, mintha ő maga cselekedte volna. Ide vonatkoznak amaz evangéliomi mondások:Neked adom a mennyországnak kulcsait és valamit megkötözendesz vagy oldandasz a földön, megleszen kötve vagy oldva az egekben is. (Máté 16,19) Hasonlatosképpen: Valakinek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, akiknek megtartjátok, megtartatnak. (Ján. 20,23) Ha pedig a szolga nem az ura parancsa szerint teljesít mindent, hanem túllép a megbízás határain: akkor ura bizonyára rosszalni fogja minden cselekedetét. Következésképpen az egyház szolgáinak egyházi hatalma az a hivatali cselekmény, amellyel a szolgák Isten egyházát kormányozzák ugyan, de az egyházban mindent úgy cselekesznek, amint az Úr igéjében meghagyta. Ha ezek így történnek, akkor úgy tekintsék a hívek, mintha maga az Úr cselekedte volna. A kulcshatalomról már fentebb is szólottunk egyetmást.12. Az egyházban pedig minden szolgának egy és ugyanazon hatalom vagyis foglalkozás adatott. Legalább kezdetben a püspökök és presbyterek közös munkával kormányozták az egyházat; egyik sem emelkedett a másiknak felibe, azaz nem igényelt magának nagyobb hatalmat vagy uraságot a püspöktársai felett. Mert megemlékezvén az Úr e szavairól: Aki közöttetek első akar lenni, legyen szolgátok. (Luk. 22,26) alázatosságban összetartottak és támogatták egymást kölcsönös szolgálattételekkel az egyház kormányzásában és fenntartásában.13. A rend megtartása végett azonban az egyházi szolgák közül valamelyik megbízott összehívta a gyülekezetet és a gyűlésben a tárgyalandó dolgokat előterjesztette, mások véleményeit egybefoglalta, általában erélyesen felügyelt arra, hogy semmi zavar ne történjék. Így cselekedett Péter, amint az apostolok cselekedeteiről írott könyvben olvasható; (Csel. 15,7) akit mindamellett ezért nem helyeztek mások fölibe, sem a többieknél nagyobb hatalommal nem ruházták fel őt. Igen helyesen mondja Cyprianus vértanú, (De simplicitate clericorum) hogy a többi apostol éppen az volt, mint ami Péter volt és ugyanolyan tiszteletben és hatalomban részesült, mint ő. Az elkezdés azonban egységből indul ki, hogy az egyház egynek bizonyuljon be. Hieronymus is hasonlóképpen szól Pál apostolnak Titushoz intézett leveléről írott magyarázatában: Mielőtt - úgymond - a sátán ingerlésére szakadások lettek volna a vallásban, az egyházakat a presbyterek közös tanácsa kormányozta. De midőn kiki azokat, akiket megkeresztelt, magáéinak nem pedig Krisztuséinak tartotta: elhatározták, hogy egyet a presbyterek közül kiszemelvén, őt a többiek fölibe emelik, az egyházról való teljes gondoskodást reá bízzák és így irtják ki a viszálkodások csíráit. E határozatot azonban Hieronymus nem tartja isteni eredetű gyanánt, mert azután hozzáteszi, hogy: Valamint a presbyterek tudják, hogy ők az egyház szokása szerint felebbvalóiknak alárendelve vannak: azonképpen a püspökök is tudják meg, hogy inkább szokásból, mint az Úr rendeléséből többek, mint a presbyterek és az egyházat azokkal együtt közösen kell kormányozniok. Így nyilatkozik Hieronymus. Annálfogva senki sem tilthatja meg jogosan az Isten egyházának, hogy ehhez az ősi alkotmányhoz visszatérjen és hogy azt fogadja el az emberi szokás helyett.14. Az egyházi szolgák kötelességei különfélék, mindamellett azokat némelyek kétfélére szorítkoztatják, minden egyebet ezekbe foglalván be, melyek is nevezetesen: a Krisztus evangéliomának tanítása és a sákramentomok helyes kiszolgáltatása. Az egyházi szolgák teendője: a szent gyülekezet egybehívása, ebben az Isten igéjének magyarázása és az egész tanításnak az egyház felfogásához és annak hasznára való alkalmazása, hogy így a tanítás a hallgatóknak javára és a hívőknek épülésére szolgáljon. Hangsúlyozzuk, hogy az egyházi szolgáknak tiszte, hogy a tudatlanokat tanítsák, a késedelmeskedőket vagy aluszékonyokat az Úr útaiban való haladásra intsék és szorgalmazzák, a csüggedezőket pedig vigasztalják, erősítsék és övezzék föl a sátán különféle kísértései ellen; továbbá a bűnösöket feddjék, a tévelygőket útbaigazítsák, az elesetteket fölemeljék, az ellenmondókat meggyőzzék, végre a farkasokat az Úr aklától elűzzék, a bűnöket és bűnösöket bölcsen és komolyan megróják és el ne nézzék s el ne hallgassák a bűnt; egyszersmind azonban a sákramentomokat kiszolgáltassák, az azokkal való helyes élést ajánlják és az azokban való részesüléshez józan tanítással mindenkit előkészítsenek; a hívőket szent egyességben megőrizzék, a viszálkodásokat megakadályozzák, mint szintén a tudatlanokat a keresztyénségben oktassák, a szegények szükségleteit a gyülekezetnek ajánlják, a betegeket és különféle megpróbáltatásokkal terhelteket meglátogassák, oktassák és az élet útján megtartsák; ezenkívül pedig nyilvános imádkozásokat, szükség idején külön könyörgéseket tartsanak böjtöléssel azaz szent önmegtartóztatással és buzgón ügyeljenek mindarra, ami csak az egyházak nyugalmára, békességére és javára szolgál. Hogy pedig az egyház szolgája mindezt annál helyesebben és könnyebben teljesíthesse, különösen megkívántatik tőle, hogy legyen istenfélő, buzgó az imádkozásban, a szentírást olvasgassa, mindenkor és mindenben ébren legyen és feddhetetlen élettel tündököljék mindenek előtt.15. És mivel az egyházban múlhatatlanul kell lenni fegyelemnek és a régieknél hajdan szokásban volt a kizárás és Isten népénél egyházi törvényszékek is voltak, amelyekben ezt a fegyelmet bölcs és kegyes férfiak gyakorolták: tehát az is tiszte volt az egyház szolgáinak, hogy a fegyelmet az idő, közjó és szükség kívánalmai szerint a tagok épülésére alkalmazzák. Mely célból szabályul mindig szem előtt tartandó, hogy mindenek épülésre történjenek, ékesen jó renddel, zsarnokoskodás és zavar nélkül. (1 Kor. 14,40) Mert az apostol arról tesz bizonyságot, hogy hatalmat adott neki az Isten az egyházban, nem a rombolásra pedig, hanem az építésre. (2 Kor. 10,8) Maga az Úr is megtiltotta, hogy a konkolyt az Ő szántóföldéből kigyomlálják, ha félni lehet attól, hogy vele együtt a búzát is kitépik. (Máté 13,29)16. Egyébként kárhoztatjuk ezúttal a donatisták tévelygését, akik a tannak és a sákramentomok kiszolgáltatásának hatályos vagy sikertelen voltát az egyház szolgáinak jó vagy rossz élete szerint mérlegelik. Mert tudjuk, hogy Krisztus szavát még a gonosz szolgák szájából is hallgatni kell, mert maga az Úr mondja: Amelyeket nektek parancsolnak, megcselekedjétek, az ő cselekedeteik szerint pedig ne cselekedjetek. (Máté 23,2) Tudjuk, hogy a sákramentomokat Krisztus szerzése és igéje szenteli meg és azok hatása megvan a kegyesekre nézve, még ha szinte méltatlan szolgák szolgáltatják is ki azokat. E tárgyról Istennek dicsőült szolgája Augustinus sokat vitatkozott a szentírásból a donatisták ellen.17. Szükséges azonban kétségenkívül, hogy az egyház szolgái között kellő fegyelem legyen. Ez okból azok tanítását és életét buzgón meg kell vizsgálni az egyházi gyűléseken. A hibázókat - ha megjavíthatók - a vének dorgálják meg és térítsék a jó útra; vagy, hogyha javíthatatlanok, akkor az igazi pásztorok mozdítsák el és mint farkasokat az Úr nyájától, űzzék el őket. Ha ugyanis tévtanítók: abban az esetben teljességgel nem szabad őket megtűrni. Az egyetemes zsinatokat nem rosszaljuk, ha apostoli példa módjára az egyháznak üdvére és nem veszélyeztetésére tartják azokat.18. Minden hű szolga, mint jó munkás, méltó a maga jutalmára és nem vétkezik egy sem, ha elfogadja a díjazást és mindazt, amire a maga és családja számára szüksége van. Mert az apostol bizonyítja, hogy ezt a gyülekezet jogosan adja és az egyház szolgái jogosan fogadják el. (1 Kor. 9 1 Tim. 5) Az apostoli tanítás megcáfolja az újrakeresztelőket, akik a hivatalukból élő egyházi szolgákat kárhoztatják és szidalmazzák.                                                                                                                           XIX. RÉSZ

A Krisztus egyházának sákramentomairól

1. Isten az Ő igéje hirdetésével mindjárt kezdetben egybekapcsolta egyházában a sákramentomokat, vagyis a sákramentomi jegyeket. Erről tanúskodik ugyanis az egész szentírás. A sákramentomok pedig titokzatos jegyek, azaz szent szertartások, vagy szent cselekmények, melyet Isten maga szerzett; igéjéből, jegyekből és jelzett dolgokból állanak, amelyekkel Ő, az ember iránt megmutatatt igen nagy jótéteményeit az egyházban emlékezetben tartja és ottan-ottan megújítja; amelyekkel továbbá ígéreteit megerősíti és amiket belsőképpen tesz velünk, azokat külsőképpen elibünk tárja és mintegy szemmel láthatókká teszi és eképpen hitünket Lelkének szívünkben való munkálkodása által erősíti és növeli, végre azokkal minket minden más néptől és vallástól elkülönít s egyedül magának szentel és magához köt és megjelenti, hogy mit kíván tőlünk.2. Bizonyára mások az ó-, mások az újszövetségi nép sákramentomai. Az ószövetségi nép sákramentomai voltak: a körülmetélkedés (1 Móz. 17,10) és a húsvéti bárány, (2 Móz. 12,3) amelyet megáldoztak, amely okból azon áldozatok közé számlálták, amelyeket teljesítettek a világ kezdete óta. Az újszövetség nép sákramentomai a keresztség (Máté 28,19) és az úrvacsora. (Máté 26,26 1 Kor. 11,24)3. Vannak, akik az újszövetségi nép sákramentomai gyanánt hetet számlálnak, amelyek közül mi a bűnbánást, az egyházi szolgák felavatását, de nem azt a pápistást, hanem az apostolit és a házasságot elismerjük ugyan Isten hasznos intézményeiül, de sákramentomokul nem. A bérmálás és az utolsó kenet emberek találmányai, amelyek nélkül az egyház minden kár nélkül el lehet. Nincsenek is azok meg a mi egyházainkban. Mert van bennök valami olyan, amit végképpen nem helyeselhetünk. Minden űzérkedést, melyet a rómaiak a sákramentomok kiszolgáltatásánál gyakorolnak, határozottan kárhoztatunk.4. Minden sákramentomnak egyedüli szerzője Isten, de nem az ember. Sákramentomokat emberek nem rendelhetnek, mert azok az Isten tiszteletére tartoznak. Az embereknek pedig nem az a tiszte, hogy istentiszteletet rendeljenek és alkossanak, hanem hogy az Istentől rendelt tiszteletet elfogadják és megőrizzék. Ezenkívül a jegyekhez ígéretek vannak kapcsolva, amelyek megkívánják a hitet. A hit pedig egyedül Isten igéjén alapszik. Isten igéjét törvénytábláknak vagy okiratoknak tartjuk, a sákramentomok pedig megannyi pecsétek, amelyeket maga Isten nyom rá az okiratokra. És valamint Isten a sákramentomok szerzője: aképpen Ő munkálkodik szünetlenül az egyházban, amelyben a sákramentomokat rendesen szolgáltatják ki; elannyira, hogy a hívők, mikor a sákramentomokat az egyház szolgáitól elfogadják, azt ismerik el, hogy Isten munkálkodik az Ő intézményében, tehát úgy fogadják a sákramentomokat, mintha magának Istennek kezéből vennék át, és nekik az egyházi szolga vétke (ha szinte igen nagy volna is az), ártalmukra nincs, mivel tudják, hogy a sákramentomok tisztasága az Úr szerzésétől függ. Ahonnan világosan különbséget is tesznek a sákramentomok kiszolgáltatásánál az Úr és az Ő szolgája között, azt vallván, hogy a sákramentomok által jelzett dolgokat maga az Úr adja, a jegyeket pedig az Úr szolgái adják.5. A fődolog egyébiránt, amelyet Isten minden sákramentomban elibünk terjeszt és amelyre figyelmeztek s figyelmeznek az összes hívők minden időben (amit némelyek a sákramentomok lényegének és anyagának neveznek), Krisztus a Megváltó, amaz egyetlen áldozat, (1 Kor. 5,7) vagyis Istennek ama Báránya, (Ján. 1,29) aki megöletett a világ kezdetétől fogva, és ama kőszikla, amelyből ittak minden elődeink, (1 Kor. 10,4) aki által minden választottak körülmetélkednek kéz nélkül a Szentlélek által (Róm. 2,29) és megmosatnak minden bűneikből és táplálkoznak Krisztus valóságos testével és vérével az örök életre.6. És ami a sákramentomokban levő főfő dolgot és magát a valóságot illeti, arra nézve mindkét szövetségbeli nép sákramentomai egyenlők. Mert a sákramentomokban levő főfő dolog és maga a valóság mindegyiknél Krisztus, a hívők egyedüli Közbenjárója és Megváltója. Mindegyiknél ugyanazon egy Isten a sákramentomok szerzője. Mindkét népnek jegyekül, sőt az Ő kegyelmének és ígéreteinek pecséteiül adta Isten azokat, hogy az Ő igen nagy jótéteményeire emlékeztessenek, azokat fel-felújítsák, viszont a hívőket a világ minden más vallásától megkülönböztessék, végre, hogy azokat a hívők lelkiképpen hit által fogadják és elfogadván, az egyházhoz fűződjenek és kötelességeikre ügyeljenek. Ezekben és ezekhez hasonlókban nem különböznek mindkét szövetségbeli nép sákramentomai, ámbár azok a jegyekre nézve különbözők. Ezekre nézve pedig jelentékeny különbözőséget állapítunk meg: mert a mi sákramentomaink szilárdabbak és tartósabbak, tudniillik a világ végezetéig soha meg nem változnak. Ezek egyszersmind beteljesedettnek és befejezettnek bizonyítják mindazt a dolgot és ígéretet, aminek a leendő beteljesedését amazok még csak jelezték. Viszont a mieink egyszerűbbek és kevésbé fáradságosak, kevésbé költségesek és nincsenek szertartásokba burkolva; azonkívül nagyobb népre tartoznak, amely nevezetesen az egész világon el van terjedve, és mivel világosabbak s nagyobb hitet idéznek elő a Szentlélek által, tehát bőségesebb lelki áldás követi őket.7. Bizonyára, mivel Krisztust igaz Messiásul adta nekünk az Isten és a kegyelem bőségesen kiáradott az újszövetségi népre: valósággal megsemmisültek és megszűntek az ószövetségi nép sákramentomai és helyökbe léptek az újszövetség jegyei, úgymint a körülmetélkedés helyébe a keresztség és a húsvéti bárány és áldozatok helyébe az úrvacsora.8. Miként hajdan a sákramentomok igéből, jegyből és jelzett dologból állottak: aképpen most is ugyanazon részekből vannak: mert Isten igéjével lesznek sákramentomokká, amik nem voltak azelőtt; ugyanis megszenteli őket az ige és megszentelteknek nyilvánítja Ő, aki szerzette. Megszentelni, vagy szent célra szánni ezt jelenti: valamely dolgot Istennek és szent használatra felajánlani, azaz a közönséges és mindennapi használattól elkülöníteni és szent használatra rendelni. Mert a sákramentomokban közönséges használatú, külső és látható dolgokat veszünk jegyek gyanánt; ugyanis a keresztségben jegy a víz eleme és az egyházi szolga által eszközölt látható megmosás; a jelzett dolog pedig az újjászületés és a bűnökből való megmosás. (Csel. 2,38) Az úrvacsorában pedig jegy a kenyér és bor, a közhasználatból vett eledel és ital, míg a jelzett dolog az Úrnak halálra adott teste és érettünk kiontatott vére, vagyis az Úr testének és vérének velünk való közlése. (Máté 26,27-28 1 Kor. 10,16) Következésképpen a víz, kenyér és bor, természet szerint és az isteni rendelésen meg a szent használaton kívül csupáncsak az, aminek mondjuk és tapasztaljuk. Ha azonban hozzájárul az Úr beszéde, Isten nevének segítségül hívásával, meg az első szereztetés és megszentelés felújításával: akkor azok a jegyek megszenteltetnek és Krisztus is megszentelteknek nyilvánítja őket. Mert Krisztus első szerzése és a sákramentomok megszenteltetése mindig foganatos marad az Isten egyházában, annyira, hogy akik nem másképpen szolgáltatják ki a sákramentomokat, hanem úgy, amint azokat kezdetben az Úr szerzette: azok most is ama mindennél fenségesebb első megszentelést élvezik. És ezért mondatnak el a sákramentomok kiszolgáltatásakor a Krisztus saját szavai.9. És mivel az Isten igéjéből azt tanuljuk, hogy ezeket a jegyeket az Úr más célra szerzette, mint ahogy közönségesen élni szoktak velök: azért azt tanítjuk, hogy a jegyek most, a velök való szent éléskor a jelzett dolgok neveit viselik és többé nem csupáncsak víznek, kenyérnek és bornak hívják azokat, hanem újjászületésnek, vagy megújulás fürdőjének is, viszont az Úr testének és vérének, vagyis az Úr teste és vére jegyeinek vagy sákramentomainak; ám nem azért, mintha a jegyek a jelzett dolgokká átváltoznának és megszűnnének azok lenni, amik természet szerint. Különben ugyanis nem volnának sákramentomok; ha csupáncsak magából a jelzett dologból állanának, akkor nem volnának azoknak a jegyei. A jegyek azonban azért viselik a jelzett dolgok neveit, mivel szent dolgoknak titokzatos jegyei és mivel a jegyek és a jelzett dolgok egymással sákramentomi kapcsolatban vannak, még pedig egybekapcsolja, vagyis egyesíti őket a titokzatos jelentés és Annak akarata, vagyis célja, aki a sákramentomokat szerzette. Mert a víz, kenyér és bor nem közönséges, hanem szent jegyek. És aki a keresztség vizét szerzette, nem azzal az akarattal és céllal szerzette, hogy a hívőket a keresztség vizével csak leöntsék, és aki azt parancsolta, hogy az úrvacsorában kenyeret együnk és bort igyunk, nem azt akarta, hogy a hívők csak kenyeret és bort vegyenek magukhoz, titokzatosság nélkül, amint odahaza kenyeret esznek: hanem, hogy a jelzett dolgokban is lelkiképpen részesüljenek és hit által valósággal megmosassanak bűneikből és Krisztussal egyesüljenek.

10. Annakokáért éppen nem helyeseljük azok vélekedését, akik a sákramentomok megszentelését tudom is én micsoda sajátságoknak és a megszentelést végző, vagy a megszentelést végezni szándékozó egyéntől hangoztatott szavak elmondásának vagy erejének, vagy más mellékes dolgoknak tulajdonítják, melyek sem Krisztus, sem az apostolok beszéde vagy példája révén nem szállottak reánk. Nem helyeseljük azok tanítását sem, akik a sákramentomokról, mint valami közönséges, nem megszentelt vagy foganatos jegyekről beszélnek. Nem helyeseljük azok nézetét sem, akik a láthatatlanokért megvetik a sákramentomokban levő látható dolgokat és általában azt hiszik, hogy e jegyek rájok nézve feleslegesek, mivel azt gondolják, hogy a jelzett dolgokban már részök van. Ilyeneknek tartották a messalianusokat. De nem hagyjuk helybe azok tanítását sem, akik azt mondják, hogy a kegyelem és a jelzett dolgok oly szoros kapcsolatban vannak a jegyekkel, hogy akik külsőképpen részesülnek a jegyekben, azok a kegyelemben és a jelzett dolgokban belsőképpen szintén részesek, bármilyenek is ők magok.

11. Ám, valamint a sákramentomok hatását nem az egyházi szolgák méltó vagy méltatlan volta szerint, úgy nem is az azokban részesülők állapota szerint értékeljük, mivel elismerjük, hogy a sákramentomok hatása a hittől, jelesen Isten igazságától és merő jóságától függ. Mert miképpen Isten igéje Isten igéje marad, melyben nemcsak puszta szavakat mondanak el, amikor azt hirdetik, hanem benne egyszersmind a szavak által jelzett vagy jelentett dolgokat is ajánlja az Isten, noha az istentelenek vagy hitetlenek a szavakat hallják és értik ugyan, de a jelzett dolgokban nem részesülnek, mivel azokat igaz hittel el nem fogadják: azonképpen az igéből, jegyekből és jelzett dolgokból álló sákramentomok is igaz és hathatós sákramentomok maradnak, melyek nemcsak jelzik a szent dolgokat, hanem Isten ajánlása folytán meg is vannak bennök a jelzett dolgok, habár a hitetlenek nem fogadják is el az ajánlott dolgokat. Ennek nem Isten az oka, aki ad és ajánl, hanem oka ennek az emberek bűne, akik hit nélkül és méltatlanul veszik el a jegyeket, akiknek hitetlensége az Isten hűségét nem semmisíti meg. (Róm. 3,3)12. Mivel már a sákramentomok mivoltát mindjárt elől előadtuk, egyszersmind közben azt is megmagyaráztuk, hogy mi végre szereztettek: nem szükséges az egyszer már mondottakat unalomig ismételgetni; következésképpen szólunk egyenként az újszövetségi nép sákramentomairól.      XX. RÉSZ

A szent keresztségről

l. A keresztséget Isten szerzette és szentelte meg. Először keresztelt János, aki Krisztust a Jordán vizébe bemerítette. (Máté 3,6-16) Innen ment az átal az apostolokra, akik szintén vízzel kereszteltek. Az Úr határozottan megparancsolta nekik, hogy az evangéliomot hirdessék és kereszteljenek az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevébe. (Máté 28,19 Márk 16,15-16) És mikor a zsidók azt kérdezték Pétertől, hogy mit cselekedjenek, ő így szólt: Keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevébe, a bűnöknek bocsánatára és veszitek a Szentléleknek ajándékát. (Csel. 2,38) Ezért némelyek a keresztséget az Isten népe közé felavató jegynek nevezték, amellyel tudniillik Isten választottai felavattatnak az Istennek.2. Isten egyházában csupáncsak egy keresztség van (Eféz. 4,5) és elég is egyszer megkeresztelkedni, vagyis Istennek szenteltetni. Az egyszer elfogadott keresztség pedig az egész életen keresztül tart, és ez, az Isten gyermekeivé való fogadtatásunknak örök pecséte. Mert a Krisztus nevébe való megkeresztelkedés annyi, mint az Isten fiainak szövetségébe és családjába, tehát örökségébe való beírás, felavatás és befogadás, sőt már most, az Isten nevéről való elnevezés, azaz hogy Isten fiának nevezés, úgyszintén a bűnök szennyétől való megtisztulás és az új és ártatlan életre Isten különféle kegyelmével való megajándékoztatás. (Zsid. 10,22-23 1 Pét. 3,21) A keresztség e szerint emlékezetben tartja és megújítja Istennek a halandók nemzetsége iránt megbizonyított igen nagy jótéteményét. (Róm. 5,8-9) Mert mindnyájan bűnök szennyjében születtünk (Zsolt. 51,7) és harag fiai vagyunk; Isten pedig, aki gazdag az irgalmasságban, (Eféz. 2,4) megtisztít minket a bűnökből, ingyen, az Ő Fiának vére által (1 Kor. 6,11) és Ő benne minket fiaivá fogad és így minket szent szövetséggel magához csatol s különféle ajándékaival gazdagít, hogy új életet élhessünk. (Tit. 3,5)3. Mindezeket megpecsételi a keresztség. Mert Isten a Szentlélek által belsőképpen újjászül, megtisztít és megújít bennünket, külsőképpen pedig a legnagyobb ajándékok megpecsételését nyerjük a vízben, amely azokat a nagy jótéteményeket is megjeleníti és mintegy szemmel láthatóan feltárja előttünk. Ezért keresztelkedünk meg, azaz mosatunk vagyis hintetünk meg látható vízzel. A víz ugyanis a szennyet lemossa, az elalélt és felhevült testeket felüdíti és megfrissíti. Isten kegyelme pedig ezeket a jótéteményeket nyújtja a lelkeknek még pedig láthatatlan, vagyis lelki módon.4. Viszont a keresztség jegye által elkülönít minket Isten minden másféle vallástól és néptől és önmagának szentel tulajdonul. Annakokáért mi, mikor megkeresztelkedünk, vallást teszünk hitünkről és kötelezzük magunkat Isten iránt való engedelmességre és a testiségnek megöldöklésére, új életre; és így Krisztus vitézkedő szent seregébe beíratunk, hogy életünk egész folyama alatt harcoljunk a világ, a sátán és saját testünk ellen. (Róm. 6,2-4) Ezenkívül az egyház egy testéül keresztelkedünk meg, (Gal. 3,27-28) hogy az egyház minden tagjával egyugyanazon vallásban és egymás iránt való kölcsönös kötelességekben szépen megegyezzünk. (1 Kor. 12,13)5. Hisszük, hogy a keresztségnek legtökéletesebb alakja az, mellyel maga Krisztus megkeresztelkedett és amellyel kereszteltek az apostolok. Tehát, amiket azután emberi találmányból hozzáadtak és alkalmaztak az egyházban, azokat nem tartjuk szükségeseknek a keresztség tökéletes voltára nézve; ilyesfélék: az ördögűzés, aztán az égő gyertya, olaj, só, nyál és egyéb hasonló dolgok, valamint az is, hogy a keresztséget évenként kétszer többféle ceremóniával megszentelik. Mert mi azt hisszük, hogy az egyháznak egyetlen keresztségét Isten az első szereztetéskor megszentelte és az ige által megszenteli s most is foganatos az, az Isten első megáldása következtében.6. Tanítjuk, hogy az egyházban a keresztséget nem szabad asszonyoknak vagy bábáknak kiszolgáltatni, mert Pál apostol eltiltotta az asszonyokat az egyházi szolgálatoktól, (1 Kor. 14,34) már pedig a keresztség az egyházi szolgálatokhoz tartozik.7. Kárhoztatjuk az anabaptistákat, akik tagadják, hogy a hívőktől született kisdedeket meg kell keresztelni. Minthogy már az evangéliomi tudomány szerint ezeké a mennyeknek országa és ők az Isten szövetségében bennevannak: ugyan miért ne közölnök velök az Isten szövetségének jegyét? Miért ne avatnók fel őket a szent keresztség által, holott ők bennevannak az Isten egyházában és Istennek tulajdonai? Kárhoztatjuk az anabaptistákat más egyéb tanítmányaikért is, amelyek az Isten igéjével merőben ellenkeznek. Mi tehát nem vagyunk anabaptisták és nincs is velök semmi közünk semmiféle dolgukban.                                                                                                                               XXI. RÉSZ

Az Úr szent vacsorájáról

1. Az Úr vacsoráját, (1 Kor. 11,20) melyet az írás Úr asztalának és eucharistiának azaz hálaadásnak (Máté 26,26 Márk 14,23) is nevez, azért hívjuk általában vacsorának, mert azt Krisztus amaz Ő utolsó vacsorázása alkalmával szerzette és most is azt jeleníti meg előttünk és abban a hívők lelki eledellel és itallal táplálkoznak. Az úrvacsorának szerzője ugyanis nem angyal, avagy ember, hanem maga az Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki azt legelőször szentelte egyháza számára. Ama megszentelés vagy megáldás pedig megmarad még most is mindazoknál, akik nem más vacsorát szolgáltatnak ki, hanem magát azt, amelyet az Úr szerzett, amelynél az Úr vacsorája szereztetési igéit hangoztatják és igaz hittel minden tekintetben egyedül Krisztusra néznek, akinek mintegy a kezeiből veszik mindazt, amiben az egyház szolgáinak szolgálata folytán részesülnek.2. E szent szertartással az Úr élénk emlékezetben akarja tartani a halandó emberi nemzetség iránt tanúsított igen nagy jótéteményét, nevezetesen azt, hogy Ő, aki testének halálra adásával és vérének kiontatásával minden bűnünket megbocsátotta és az örök haláltól és a sátán hatalmából minket megváltott, most már saját testével táplál és vérével itat, amelyek - ha azokat igaz hittel, lelkiképpen élvezzük - az örök életre táplálnak bennünket. És ez a nagy jótétemény mindannyiszor megújul, valahányszor az Úr vacsoráját kiszolgáltatják. Mert az Úr mondá: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. (Luk. 22,19) E szent vacsora egyszersmind tanúbizonyság arról, hogy az Úr teste valósággal halálra adatott érettünk és az Ő vére a mi bűneink bocsánatára ontatott ki, hogy hitünk ne ingadozzon.3. És csakugyan ebben a sákramentomban az Úr szolgája látható módon, külsőképpen megjeleníti és mintegy szemmel láthatóvá teszi azt, amit belsőképpen, láthatatlan módon maga a Szentlélek teljesít lelkünkben. Külsőképpen osztja az Úr szolgája a kenyeret, e szavakat mondván: Vegyétek, egyétek, ez az én testem; vegyétek és osszátok el egymás között; igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem. (Márk 14,22-25) A hívők tehát azt fogadják el, amit az Úr szolgája ad nékik és eszik az Úr kenyerét és isznak az Úr poharából; azonközben belsőképpen Krisztusnak a Szentlélek által való munkálkodása következtében magokhoz veszik az Úr testét és vérét s azokkal táplálkoznak az örök életre. (János 6,55) Mert Krisztus teste és vére valóságos étel és ital az örök életre, és az úrvacsorában a legfőbb őmaga Krisztus, amennyiben Ő adatott halálra érettünk és Ő a mi Megváltónk. Nem is tűrjük, hogy az Ő helyébe valami egyebet tegyenek.4. Hogy pedig minél helyesebben és világosabban megértse kiki, hogy Krisztus teste és vére mimódon étele és itala a hívőknek, és hogy miként fogadják azt a hívők az örök életre: még ezt a néhány szót ide iktatjuk. Az evésnek nemcsak egy módja van; nevezetesen van testi evés, mikor az ember az eledelt szájába veszi, fogaival megrágja és lenyeli. Az evésnek eme módja szerint a kapernaumbeliek egykor azt hitték, hogy így kell majd enniök az Úr testét. De az Úr megcáfolta őket. (Ján. 6,63) Mert valamint a Krisztus testét, bűn és iszonyatosság nélkül testiképpen megenni nem lehet: azonképpen nem is testnek való eledel az. Ezt mindenki kénytelen bevallani. Mi tehát helytelenítjük a pápák határozmányai között az ide vonatkozó kánont, (Ego Berengarius de consecrat. distinct. 2.) mert az ős hívők nem hitték, és mi sem hisszük, hogy Krisztus testét testi szájjal, testiképpen és valósággal kell enni.5. Van a Krisztus testének lelkiképpen való evése is; de arról nem úgy kell vélekedni, mintha maga az eledel változnék át lélekké, hanem úgy, hogy az Úr teste és vére, megtartván a maga lényegét és tulajdonságát, lelkiképpen közöltetik velünk, teljességgel nem testi, hanem lelki módon, a Szentlélek által, aki tudniillik az Úr testének és vérének érettünk történt halálra adásával szerzett javakat: a bűnbocsánatot, a megváltást és az örök életet sajátunkká teszi és velünk közli, úgy hogy Krisztus él bennünk és mi élünk Őbenne, és azt cselekszi, hogy igaz hit által részeseivé leszünk Annak, aki lelkünknek eledele és itala, azaz a mi életünk. Mert miképpen a testi eledel és ital nemcsak üdíti és erősíti, hanem életben is megtartja testünket: aképpen Krisztusnak érettünk halálra adott teste és érettünk kiontatott vére lelkünket nemcsak erősíti és üdíti, hanem életben is megtartja; ám nem amennyiben testiképpen esszük, illetőleg isszuk, hanem amennyiben Istennek Lelke lelkiképpen közli velünk azokat; mert az Úr mondja: A kenyér, melyet Én adok, az Én testem, melyet adok e világ életéért; (Ján. 6,51) továbbá: A test (tudniillik testiképpen véve) nem használ semmit, a lélek az, mely megelevenít. A beszédek, melyeket Én szólok nektek, lélek és élet. (Ján. 6,63)6. És valamint az eledelt evés által kell magunkhoz venni, hogy bennünk hasson és sikerét rajtunk megmutassa, mivel ha félretesszük, akkor nincs hasznunkra: éppenígy Krisztust is hittel kell elfogadnunk, hogy a miénk legyen s bennünk éljen és mi Őbenne. Mert maga mondja: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki Énhozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik és aki hiszen Énbennem, nem szomjuhozik meg soha. (Ján. 6,35) Viszont: Aki engemet ejénd, él az is Én általam és az Énbennem lakozik és én is abban. (Ján. 6,56-57) Mindezekből világos, hogy mi nem valami képzelt eledelt értünk a lelki eledel alatt, hanem igenis magát az Úrnak érettünk halálra adott testét, melyben azonban a hívők nem testiképpen, hanem lelkiképpen hit által részesülnek. E dologra vonatkozólag a mi Megváltó Krisztus Urunk tanítását követjük minden tekintetben, amint meg van írva János evangélioma hatodik részében.7. És az Úr testének ilynemű evése és vérének ilyetén való ivása annyira szükséges az idvességre, hogy nélküle senki meg nem tartathatik. Ez a lelkiképpen való evés és ivás azonban az úrvacsorán kívül is történik, amikor és ahol az ember hisz a Krisztusban. Erre céloz valószínűleg Augustinus eme kifejezése: Mit készíted fogadat és gyomrodat? Higgy és ettél.8. Az említett lelki evésen kívül van sákramentomi evése is az Úr testének, amikor a hívő nemcsak lelkiképpen és belsőleg részesül az Úr valóságos testében és vérében, hanem az Úr asztalához járulván, külsőképpen is elfogadja az Úr testének és vérének látható sákramentomát. A hívő ugyanis már előbb, mikor hitt, részesült az életet adó táplálékban és továbbra is élvezi azt; de még egyebet is nyer, mikor a sákramentomot külsőképpen igaz hittel veszi: az nem csupán jegyet vesz magához, hanem amint mondottuk, magában a jelzett dologban is részesül. Emellett engedelmeskedik az Úr rendelésének és parancsának; vidám szívvel ad hálát úgy a saját maga, mint az egész emberi nemzetség megváltásáért; az Úr halálának hű emlékezetét átéli és az egyház előtt bizonyságot tesz arról, hogy mely testnek a tagja; viszont a sákramentomban részesülők biztosítékot nyernek afelől, hogy nem csupán általában adatott halálra az emberekért az Úr teste és ontatott ki az Ő vére, hanem különösebben is minden egyes hívőért, aki a sákramentomban részesül, akinek is az, az örök életre való eledel és ital. (Gal. 2,20)9. Egyébiránt, aki hit nélkül járul az Úr e szent asztalához, az csak a (külső) sákramentomban részesül, de nincs része a sákramentom lényegében, melyben élet és idvesség van. Az ilyenek méltatlanul esznek az Úr asztaláról. Akik pedig méltatlanul esznek az Úr kenyeréből és úgy isznak az Ő poharából, vétkeznek az Úr teste és vére ellen és ítéletet esznek és isznak önmagoknak. (1 Kor. 11,27-28) Mert nem igaz hittel járulnak oda, gyalázattal illetik Krisztus halálat s ennélfogva kárhozatot esznek és isznak önmagoknak.

Tovább