10. Krisztus testét és vérét tehát nem olyan módon kötjük össze a kenyérrel és borral, hogy azt mondjuk, miszerint maga a kenyér a Krisztus teste, ha szinte sákramentomi vonatkozásban az; vagy hogy azt mondjuk, hogy a kenyér színe alatt a Krisztus teste testiképpen ott lappang, úgy hogy Őt a kenyér színe alatt is kell imádni; avagy pedig, hogy aki a jegyet elfogadja, az részesül magában a jelzett dologban is. Krisztus teste az égben van az Atyának jobbján. (Márk 16,19 Zsid. 8,1 12,2) Oda fel kell tehát emelkedni a szíveknek és nem a kenyeren csüggeni és az Urat nem a kenyérben kell imádni. Mindamellett az Úr nincs távol az úrvacsorát ünneplő egyházától. A nap bár távol van tőlünk az égen: mégis hatásában jelen van közöttünk; mennyivel inkább jelen van közöttünk Krisztus, az igazság napja. (Mal. 4,2) Jóllehet testére nézve tőlünk távol az égben van, de jelen van velünk, (Máté 28,20 Gal. 4,6) nem testileg ugyan, de lelkileg az Ő életet adó munkálkodása által, amiképpen utolsó vacsorázása alkalmával kijelentette, hogy velünk leend. (Ján. 14,16-17) Ebből következik, hogy a mi úrvacsoránk nem Krisztus nélkül való, hanem igenis vér nélküli és titokzatos vacsora, ahogy azt az egyetemes ős egyház nevezte.

11. Az úrvacsora kiszolgáltatása alkalmával továbbá arra intetünk, hogy megemlékezzünk arról, mely testnek lettünk a tagjaivá és ezért egyező értelemben legyünk minden atyánkfiával, szentül éljünk és sem bűnökkel, sem idegen bálványimádással magunkat be ne szennyezzük; hanem életünk végéig megmaradván az igaz hitben, szent élettel tündökölni törekedjünk.

12. Annakokáért illő, hogy midőn az úrvacsorához járulni akarunk, az apostol intése szerint magunkat előbb megvizsgáljuk, (1 Kor. 11,28 2 Kor. 13,5) főképpen arra nézve, hogy minémű a mi hitünk? Ha vajon hisszük-e, hogy Krisztus a bűnösök megváltása és megtérésre hívása végett jött e világra? Ha vajon kiki hiszi-e, hogy azok közé tartozik, akiket Krisztus megváltván, idvezített? Vajon kiki szilárdan elhatározta-e magát, hogy bűnös életét megváltoztatja, szentül él és az Úr segedelmével megmarad az igaz vallásban és atyafiaival való egyességben és méltó hálát ád Istennek a megváltásért?

13. Az úrvacsora kiszolgáltatásának legegyszerűbb és legkiválóbb rendje, módja és alakja véleményünk szerint az, amely az Úr szerzésének és az apostoli tanításnak pontosan megfelel, (Csel. 2,42) amely nevezetesen áll az Isten igéje hirdetéséből, buzgó imádságokból, az Úr szerzési igéinek ismétléséből, teste evéséből s vére ivásából, az Úr haláláról való üdvös megemlékezésből, hitbuzgó hálaadásból és az egyház testével való szent egyesülésből.

14. Helytelenítjük tehát azok eljárását, akik az úrvacsora egyik alkotó részét, nevezetesen az Úrnak poharát a hívőktől elvonták. Mert ők súlyosan vétkeznek az Úr rendelése ellen, aki így szól: Igyatok ebből mindnyájan, (Máté 16,27) amit a kenyérről nem mondott oly határozottsággal.

15. Hogy a mise vajon milyen volt hajdan az ősöknél, vajon tűrhető-e avagy nem? azt most nem vitatjuk. Ezt azonban bátran kinyilatkoztatjuk, hogy a mise, amint az manapság az egyetemes római egyháznál gyakorlatban van, a mi egyházainkban igen sok és igen helyes oknál fogva - melyeket rövidség kedvéért egyenként most nem részletezünk - eltöröltetett. Bizonyára nem helyeselhetjük, hogy az áldásos cselekményből hiábavaló látványosság lett, amely szintén fizetéses, vagy bérért végzett dolog, és hogy azt mondogatják, hogy abban a pap magát az Úr testét teremti elő és azt áldozza meg valósággal élők és holtak bűneinek bocsánatáért, sőt mi több, az égben lakó szentek tiszteletére és magasztalására vagy emlékezetére stb.

XXII. RÉSZ

A szent és egyházi gyülekezetekről

1. Ámbár mindenkinek szabad a szentírást otthon magánosan olvasgatni és az igaz vallásban való oktatás folytán kölcsönösen épülni: mégis bizonyára szükség van a hívők szent gyülekezeteire, vagyis egyházi összejöveteleire, avégett, hogy Isten igéjét a népnek rendesen hirdessék, nyilvánosan könyörgéseket és imádkozásokat tartsanak, továbbá a sákramentomokat rendesen kiszolgáltassák és a szegények számára és az egyház minden megkívántató költségének vagy szükségletének fedezésére gyűjtéseket eszközöljenek. Mert bizonyos dolog, hogy az apostoli és első egyházban az ilyen nemű gyülekezeteket minden hívő buzgón látogatta. Akik ezeket becsmérlik és tőlök elszakadnak: azok megvetik az igaz vallást; az ilyeneket a lelkipásztorok és istenfélő hatóságok szorgalmazzák, hogy továbbra is konokul el ne zárkózzanak és a szent gyülekezeteket ne kerüljék.

2. Az egyházi gyülekezetek azonban ne legyenek titkosak és elrejtettek, hanem nyilvánosak és gyakoriak, hacsak a Krisztus és az egyház ellenségeinek üldözése a nyilvánosságot nem akadályozza. Mert tudjuk, hogy hajdan, a római fejedelmek zsarnoksága alatt, az első egyház rejtekhelyeken tartott gyülekezései milyenek voltak.

3. A hívők egybegyülekezési helyei pedig tisztességesek és az Isten egyházához minden tekintetben méltók legyenek. Válasszanak tehát e célra tágas épületeket vagy templomokat, de távolítsanak el azokból minden olyas dolgot, ami az egyházhoz nem illik. Szereljék föl mindennel, az illedelem, a szükséglet és a kegyes tisztességhez képest, hogy ne hiányozzék semmi, ami az istentisztelethez és az egyházi használatra szükséges.

4. Amiképpen pedig hisszük, hogy Isten nem lakozik kézzel csinált templomokban, (1 Kir. 8,27 Csel. 17,24) azonképpen azt is tudjuk, hogy az Istennek és az Ő imádására szentelt helyek, Isten igéjére és a szent használatra való tekintetből nem közönséges, hanem szent helyek, és akik azokban megfordulnak, tartoznak magokat tiszteletteljesen és szerényen viselni, mint akik szent helyen, Istennek és szent angyalainak színe előtt vannak.

5. Távol kell tehát tartani a keresztyének templomaitól és imaházaitól minden öltözködési fényűzést, minden kevélységet és mindazt, ami a keresztyén alázatossághoz, fegyelemhez és szerénységhez nem illik. A templomok igazi ékessége nem az elefántcsont, nem az arany és drágakövek, hanem azoknak az egyszerűsége, kegyessége és erényei, akik a templomban forgolódnak.

6. Minden pedig illendően és rendben történjék az egyházban; általában épülésre legyen minden. (1 Kor. 14,26.40) Némuljon el tehát minden idegen nyelv a szent gyülekezetekben. Mindent a közönség nyelvén adjanak elő, amelyet az azon helybeli emberek a gyülekezetben megértenek.

XXIII. RÉSZ

Az egyházi könyörgésekről, az éneklésről és a kánoni órákról

l. Bizonyára mindenkinek szabad imádkozni magánosan bármely nyelven, amelyet ért; (Márk 11,24 Ján. 14,13-14 Jak. 1,5) ámde a nyilvános könyörgéseket a szent gyülekezetekben, közönséges, azaz mindenki előtt ismeretes nyelven kell tartani. A hívők minden imádsága, egyedül Krisztus közbenjárása által egyedül Istenhez szálljon fel, hitből és szeretetből. Krisztus Urunk főpapi tiszte és az igaz vallás megtiltja égi szentek segítségül hívását, vagy ezeknek közbenjárókul való felhasználását. Könyörögni kell pedig a polgári hatóságért, a királyokért és minden méltóságban levőkért, (1 Tim. 2,2) az egyház szolgáiért és az egyházak minden szükségletéért. A háborúságok közepett pedig, főképpen ha azok az egyházat sújtják, mind magánosan, mind nyilvánosán szünetlenül kell könyörögni.

2. Viszont szabad akaratból kell könyörögni, nem kényszerűségből, nem is valamely bérért. Az sem illő dolog, hogy az imádkozást babonaságból helyhez kössék, mintha másutt nem volna szabad imádkozni, csakis a templomban. Nem szükséges az sem, hogy a közönséges könyörgések alakra és időre nézve minden egyházban egyformák legyenek. Minden egyház ugyanis éljen a maga szabadságával. Sokrates az ő egyháztörténelmében azt írja, hogy egy vidéken sem találhatsz sehol két olyan egyházat, amely az imádkozásra nézve teljesen egyező volna egymással. Azt vélem, - úgymond - hogy az ilyenféle különbözőségnek okozói azok, akik váltakozó időkben előljárói voltak az egyházaknak. (Hist. Eccl. Lib. 5., c. 22.) Ha mégis vannak e tekintetben összehangzó egyházak, akkor ez nagyon ajánlandó és úgy látszik, hogy a többiek szintén utánozhatják.

3. De mint akármely dologban, úgy a nyilvános könyörgésekben is mértéket kell tartani, hogy azok felette hosszadalmasak és fárasztók ne legyenek. A szent gyülekezetekben tehát az evangéliomi tudományra kell legtöbb időt fordítani és vigyázni kell arra, hogy a közönség a gyülekezetben el ne fáradjon a szerfelett hosszadalmas imádságok miatt, nehogy mikor az evangéliom hirdetését kellene hallgatni: vagy távozni kívánkozzanak, vagy az elfáradás miatt általában a gyülekezet szétoszlását óhajtsák. Az ilyeneknek az egyházi beszédben az is szerfelett hosszadalmasnak tűnik fel, ami különben eléggé össze van vonva. Illő tehát, hogy a prédikátorok is mértéket tartsanak.

4. Éppenígy az éneklésben is, ahol ez a gyülekezetben szokásos, mértéket kell tartani. Az úgynevezett Gergely-féle éneklésben nagyon sok képtelenség van; ezért úgy a mi egyházaink, mint több más egyház, méltán elvetette azt. Ha vannak olyan egyházak, melyekben a hitbuzgó rendes imádkozás megvan, de az éneklés hiányzik: ezért azokat nem kell hibáztatni; mert nincs módjában mindenik egyháznak, hogy az éneklést állandósítsa. És az ős egyház tanúságai szerint bizonyos, hogy valamint a keleti egyházakban az éneklés régóta gyakorlatban volt: úgy a nyugati egyházak is csak későbben fogadták azt el.

5. A kánoni órákat, azaz a nap bizonyos óráira szerkesztett és a katholikusok által énekelt vagy elmondott imádságokat nem ismerte az ős egyház, amit ezekből az órarend szerint való imádságokból és több más bizonyító okokkal is igazolni lehet. De - hogy egyebet ne mondjunk - sok érthetetlenség is van azokban; annálfogva helyesen mellőzik a gyülekezetek, helyettesítvén olyan dolgokkal, melyek az Isten egyetemes egyházára nézve üdvösek.

XXIV. RÉSZ

Az ünnepekről, a böjtökről és az eledelekben való válogatásról

l. Ámbár az istentiszteletet időhöz nem kötjük, mindazáltal az idő helyes megválasztása és elrendelése nélkül nem ápolhatjuk és nem gyakorolhatjuk azt. Mindenik egyház tehát választ bizonyos időt a nyilvános könyörgésekre és az evangéliom hirdetésére, valamint a sákramentomok kiszolgáltatására. Az egyház ezen rendelését nem szabad senkinek a maga tetszése szerint felforgatni. Ám ha a vallás külső gyakorlására kellő időt nem engedünk, bizonyára elvonják attól az embereket a foglalkozásaik.

2. Ahonnan azt látjuk, hogy az ős egyházakban nemcsak bizonyos órák voltak megállapítva a hetenként való egybegyülekezésekre, hanem magát az Úrnak napját, az apostoli korszaktól kezdve, ugyanerre a célra és szent nyugalomra szentelték, amit az istentisztelet és keresztyén szeretet szempontjából ma is méltán tartanak meg a mi egyházaink. A zsidós szokásra és babonaságokra ezúttal ügyet sem vetünk, amennyiben sem azt nem hisszük, hogy egyik nap szentebb a másiknál, sem nem vélekedünk úgy, mintha a nyugalom magában véve kedves volna Isten előtt, sőt az Úrnak napját sem úgy ünnepeljük, mint szombatot, hanem szabad választás szerint.

3. Teljesen helyeseljük továbbá, ha az egyházak a keresztyén szabadság szerint az Úr születése, körülmetéltetése, szenvedése, feltámadása és mennybemenetele, valamint a Szentléleknek a tanítványokhoz történt elküldése emlékezetét kegyesen megünnepelik. Az embereknek vagy a szenteknek rendelt ünnepeket azonban nem helyeseljük. Mert az ünnepnapok bizonyára a törvény első táblájára vonatkoznak és egyedül Istent illetik: a szenteknek rendelt és általunk eltörölt ünnepekben pedig általában igen sok érthetetlen, haszontalan és tűrhetetlen dolog van. Egyébiránt megengedjük, hogy nem haszontalan dolog az, ha a szentek emlékezetét, a maga helyén és idején, egyházi beszédekben a népnek ajánlják és az ő jó példáikat utánzás végett mindenkinek felmutatják. 
 

4. Mennél súlyosabban kárhoztatja Krisztus egyháza a dobzódást, részegeskedést, mindennemű fajtalanságot és mértékletlenséget: annál nyomatékosabban ajánlja nekünk a keresztyén böjtöt. Mert a böjt nem egyéb, mint a kegyesek önmegtartóztatása és mértékletessége, sőt testünknek fegyelmezése, megőrizése és fékezése az időszerű szükségesség kívánalma szerint, hogy Isten előtt megalázkodjunk, a testiségtől az ápolást megvonjuk, hogy az annál könnyebben és készebben engedelmeskedjék a léleknek. Következésképpen nem böjtölnek azok, akik azokkal a dolgokkal mit sem törődnek, hanem azt hiszik, hogy akkor böjtölnek, ha napjában egyszer megtöltik a hasukat és bizonyos kiszabott időben bizonyos ételektől tartózkodnak, azt vélvén, hogy magáért e cselekedet végzéséért kedvesek az Isten előtt és ezzel valami jó dolgot cselekesznek. A böjt a kegyesek könyörgésének és minden erénynek gyámola. A próféták irataiból látható, hogy Isten előtt nem volt kedves az olyan böjt, mellyel a zsidók böjtöltek az ételtől, de a bűnöktől nem. (Ésa. 1,11 58,4-5 Jer. 14,12 Jóel 2,12 Zak. 7,5)

5. Van nyilvános és van magános böjt. Válságos időkben és az egyházra nézve siralmas körülmények közepett hajdan nyilvános böjtöket tartottak. Visszatartóztatták magokat teljesen az eledeltől egészen estig. Ezt az egész időt buzgó könyörgésekre, istentiszteletre és bűnbánatra fordították. Kevésbé különböztek ezek a gyászolástól. A próféták gyakran emlegetik ezeket, főképpen Jóel, a próféciája második részében. Ilyenforma böjtölést ma is kell tartani az egyház komor körülményei között. Magános böjtöt bárki is tarthat közülünk, a szerint, amint érzi, hogy a lélek süllyedez a jóban; addig az illető a testtől megvonja a rosszra ingerlő táplálékokat.

6. Minden böjtölésnek szabad, kész és valósággal alázatos lélekből kell származni, nem pedig az emberek tetszésének vagy kegyének megnyerése céljából, még kevésbé azért, hogy azok által az ember megigazulást akarjon kiérdemelni. böjtöljön kiki azért, hogy a testiséget féken tartsa és annál buzgóbban szolgáljon Istennek. (Máté 6,16-18)

7. A negyven napi böjtre nézve vannak ugyan bizonyságok a régi korban, de éppenséggel nincsenek ám az apostolok irataiban: tehát nem kell és nem is lehet ezt a hívőkre ráerőszakolni. Hogy hajdan a böjtölésre vonatkozólag különféle módok és szokások voltak, az bizonyos; ezért szól így Irenaeus, amaz igen régi író: Némelyek úgy vélekednek - úgymond, - hogy csakis egy nap, mások hogy két nap, mások hogy több, sőt némelyek hogy negyven nap kell böjtölni. Ez a szokásbeli különbség nem a mi korunkban kezdődött, hanem nálunknál sokkal előbb, amint gondolom, azoknál, akik nem tartván meg egyszerűen azt, amit kezdettől fogva elibök adtak: hanyagságból vagy tudatlanságból más szokást kaptak fel. (Eusebiusnál hist. eccl. lib. 5., c. 29.) De Sokrates történetíró is azt mondja, hogy: mivel erről semmi régi feljegyzés nincs, azt vélem, hogy az apostolok kinek-kinek saját vélekedésére bízták, hogy cselekedje azt, ami jó, nem félelemből és nem kényszerítésből. (Hist. eccl. lib. 5., c. 22.)

8. Ami pedig az eledelekben való válogatást illeti, azt gondoljuk, hogy a böjtöléskor mindazt el kell vonni a testtől, ami a féktelenséget növeli, amiben felettébb kedvét leli és ami kénye szerint táplálja, legyenek azok akár halak, akár húsfélék, vagy fűszerek, csemegék, avagy kitűnő borok. Egyébiránt tudjuk, hogy Istennek minden teremtménye az ember hasznára és szolgálatára van alkotva. Minden, amit Isten teremtett, jó, (1 Móz. 1,31) és válogatás nélkül lehet azt élvezni isteni félelemmel és kellő mérsékléssel. Az apostol ugyanis azt mondja: Mindenek tiszták a tisztáknak. (Tit. 1,15) aztán: Valamit a mészárszékben árulnak, megegyétek, semmit sem tudakozván felőle a lelkiismeretért. (1 Kor. 10,25) Ugyanez az apostol azok tanítását, akik az eledelektől való tartózkodást sürgetik, gonosz lelkek tudományának nevezi. Mert az eledeleket Isten teremtette, hogy hálaadással élvezzék a hívők és azok, akik megismerték az igazságot. Mert Istennek minden teremtett állata jó és egy sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal. (1 Tim. 4,1-4) Ugyanő a kolossebeliekhez írott levelében (Kol. 2,18-23) rosszalja azok eljárását, akik túlságos nélkülözéssel akarják a szentség látszatát megszerezni. Annálfogva mi teljességgel rosszaljuk Tatianus követőit és az enkratitákat, továbbá Eustathius minden tanítványát, akik ellen hivatott össze a gangrai zsinat.

XXV. RÉSZ

Az ifjúság vallási oktatásáról és a betegek látogatásáról és vigasztalásáról

1. Az Úr az Ő ószövetségi népének lelkére kötötte, hogy az ifjúságot a legnagyobb gonddal és idejekorán helyesen tanítsák, sőt határozottan megparancsolta, hogy azt az Ő törvényére oktassák és neki a sákramentomok titkait megmagyarázzák. (2 Móz. 12,26-27 13,14 5 Móz. 4,9-10 6,7) Mivel pedig az evangéliomi és apostoli iratokból világos, hogy Isten az Ő újszövetségbeli népére is nem kevésbé ügyel, amennyiben nyilván bizonyságot tesz erről, eképpen szólván: Engedjétek hozzám jőni a kis gyermekeket, mert ilyeneké a mennyeknek országa: (Márk 10,14) tehát igen helyesen cselekesznek az egyházak lelkipásztorai, akik az ifjú nemzedéket korán és szorgalmasan oktatják, lerakván a hit első alapját és híven tanítván vallásunk elemeit, megmagyarázva Isten tíz parancsolatát, az apostoli hitvallást, az úri imádságot, a sákramentomok lényegét és vallásunk más ilynemű alapelveit és főbb hittételeit. Az egyház pedig ebben a tekintetben mutassa meg a hitét és buzgóságát azzal, hogy a gyermekeket a kátéba bevezeti, örömmel óhajtván, hogy a gyermekei kellő oktatásban részesüljenek.

2. Mivel pedig az emberek soha sincsenek nagyobb megpróbáltatásoknak kitéve, mint amikor erőtlenség miatt gyötrődnek vagy betegeskednek, amidőn úgy a test, mint a lélek a betegségek miatt elgyengül: tehát az egyházak lelkipásztorainak soha sem illik gondosabban őrködni nyájaik boldogsága fölött, mint éppen az ilyen betegségek és gyengélkedések alkalmával.

3. Látogassák meg tehát idejekorán a betegeket, viszont a betegek is kellő időben hívják el őket magokhoz, ha ugyan éppen a körülmény megkívánja; vigasztalják pedig őket és erősítsék az igaz hitben, általában gyámolítsák a sátán veszedelmes háborgatásai ellen, továbbá tartsanak a beteg mellett házi könyörgéseket, és ha szükséges, könyörögjenek a beteg egészségéért a nyilvános gyülekezetben is és legyen gondjuk arra, hogy boldogan költözzék el e világból. A pápistás beteglátogatást az utolsó kenettel egyben nem helyeseljük, mert az képtelenség és a szentírás sem helyesli.

XXVI. RÉSZ

A hívők eltemetéséről, a holtak körül való gondoskodásról, a tisztító tűzről és a szellemek megjelenéséről

1. A hívők testei, mint a Szentlélek templomai, melyek - amint helyesen hisszük - az utolsó napon fel fognak támadni, a szentírás parancsolata szerint tisztességesen és babonáskodás nélkül temetendők el; egyszersmind azonban tartozunk az Úrban boldogan elhunytakról tisztességesen megemlékezni és hátramaradott övéik, nevezetesen özvegyeik és árváik iránt a kegyelet minden kötelességét teljesíteni. A holtak körül való másnemű gondoskodásról nem tanítunk. Helytelenítjük tehát főképpen a cynikusokat, akik a holtak hulláit elhanyagolják, akár annyiban, hogy azokat közönyösen és tiszteletlenül a földbe hányva, az elhunytakról soha egy jó szót sem szólanak, akár annyiban, hogy az ő hátramaradott hozzátartozóikkal legkevésbé sem törődnek.

2. Viszont helytelenítjük azok eljárását is, akik a holtakkal szerfelett és fonák módon foglalkoznak, akik a pogányok módjára halottaik felett jajgatnak, (a mérsékelt gyászt, melyet az apostol szintén megenged, (1 Thess. 4,13) nem rosszaljuk és embertelen dolognak ítéljük, ha valaki éppen semmi fájdalmat sem érez), továbbá a holtakért áldozatokat visznek és bérért bizonyos imádságokat mormognak el, abban a téves hiedelemben lévén, hogy ilyes szolgálatukkal és halotti siránkozásukkal megszabadítják övéiket azoktól a kínoktól, amelyekbe azok a halál folytán jutottak.

3. Mert azt hisszük, hogy a hívők a testi halál után azonnal Krisztushoz költöznek, annálfogva ők teljességgel nem szorulnak az élőknek a holtakért való tisztességtételeire vagy könyörgéseire, általában semminemű szolgálataira. Hasonlóképpen hisszük, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolba vettetnek, ahonnan az istentelenek előtt nem nyílik fel a kivezető út, az élők bárminemű szolgálataiért sem.

4. Amit pedig némelyek a tisztító tűzről tanítanak, az ellenkezik ezzel a keresztyéni hittel: Hiszem bűneimnek bocsánatát és az örök életet; továbbá ellenkezik a Krisztus által való tökéletes megtisztulással és az Úr következő mondásaival: Bizony, bizony mondom nektek, aki az én beszédemet hallgatja és hiszen Annak, aki engem elbocsátott, örök élete vagyon és kárhozatra nem megy, hanem átalment a halálból az örök életre; (Ján. 5,24) továbbá: Aki megfürdött, nem szükség, hanem csak hogy lábait mossa meg, mert mindenestől tiszta; ti is tiszták vagytok. (Ján. 13,10)

5. Amit meg a szellemekről, vagy a megholtak lelkeiről mondogatnak, hogy koronként az embereknek megjelennek és ezektől olyan szolgálatokat kérnek, amelyekért megszabaduljanak: az ilyesféle megjelenéseket a sátán gúnyolódásai, cselei és csalásai közé számítjuk, aki miként átváltoztathatja magát világosság angyalává: úgy arra is törekszik, hogy az igaz hitet felforgassa, vagy kétségessé tegye. Az Úr megtiltotta az ó-szövetségben az igazságnak holtaktól való tudakozását és a szellemekkel való bárminemű közlekedést. (5 Móz. 18,11) Ama gazdagnak pedig, midőn kínlódott, megtagadtatott az atyafiaihoz való visszatérés, amint az evangéliom elbeszéli, mert az isteni szózat világosan mondja: Vannak Mózesök és prófétáik, hallgassák őket. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, annak sem hisznek, ha valaki a holtak közül feltámadna is. (Luk. 16,29-31)

XXVII. RÉSZ

Az istentiszteleti szertartásokról, a vallásos szokásokról és a közömbös dolgokról

1. Az ószövetségi nép számára hajdan vallásos szokások voltak rendelve, mint bizonyos nevelési eszköz azok részére, kik a törvény alatt, mint nevelő és gyám alatt őriztettek. (Gal. 3,23) De minekutána eljött a Megváltó Krisztus és eltöröltetett a törvény: mi hívők nem vagyunk többé a törvény alatt (Gal. 3,25) és megszűntek a vallásos szokások, a ceremóniák is, amelyeket az apostolok úgyannyira nem akartak a Krisztus egyházában megtartani avagy megújítani, hogy határozottan kijelentették, miszerint semmminemű terhet nem akarnak rárakni az egyházra. (Csel. 15,10) Ha tehát a Krisztus egyházában az ószövetségi egyház módjára szaporítanók a vallásos szokásokat és szertartásokat, bizonyára úgy tűnnék föl, mintha a zsidós intézményt hoznók be, vagy állítanók vissza. Éppen ezért legkevésbé sem helyeseljük azok véleményét, akik azt látták szükségesnek, hogy Krisztus egyházát sokféle és különböző szertartásokkal, mint valami nevelési eszközzel korlátozzák. Mert, ha már az apostolok az isteni rendeltetésű vallásos szokásokat és szertartásokat sem akarták a keresztyén népre rárakni: vajon okos ember ráerőszakolhatná-e arra az emberi találmányokat? Minél inkább szaporodik az egyházban a szertartások száma: annál nagyobb csorbát szenved nemcsak a keresztyén szabadság, hanem maga Krisztus és a benne való hit is; amennyiben a köznép a szertartásokban keresi azt, amit egyedül Isten Fiában a Jézus Krisztusban kellene hit által keresnie. Elégséges tehát a hívőknek nehány egyszerű, józan és Isten igéjével nem ellenkező szertartás.

2. Hogyha pedig az egyházakban különböző szertartások fordulnak elő: abból ám ne következtesse senki, hogy az egyházak ellenkezésben vannak egymással. Sokrates azt mondja, hogy lehetetlen volna összeírni városonként és tartományonként az egyházaknak minden szertartását. Egy vallásfelekezet sem tartja szem előtt ugyanazokat a szertartásokat, még ha rájok vonatkozólag ugyanazt a tant fogadja is el. Mert azok, akik ugyanazon hiten vannak, eltérnek egymástól a szertartások tekintetében. (Hist. eccl. lib. V., c. 22.) Manapság is a mi egyházainkban eltérő szertartások vannak az úrvacsora kiszolgáltatására és némely más dologra nézve: ámde a tanra és hitre nézve nem különbözünk egymástól, sem emiatt egyházaink egysége és közössége nem bomlik fel. Az efféle szertartásokat, mint közömbös dolgokat illetőleg, mindig szabadsággal jártak el az egyházak. Ezt cselekesszük ma mi is.

3. De óvatosságra figyelmeztetünk mindenkit, hogy közömbös dolognak ne tekintse a misét és a képeknek templomban való tartását, mint ahogy némelyek szokták, holott azok valósággal nem közömbös dolgok. Közömbös dolog az (mondja Hieronymus Augustinusnak), ami sem nem jó, sem nem rossz, úgy hogy, akár teszed, akár nem teszed, azért abból sem igazzá, sem igaztalanná nem leszesz. Mihelyest tehát a közömbös dolgokat erőnek erejével a hitvallástételre vonatkoztatják: azok megszűnnek szabadok lenni; amiként Pál apostol magyarázza, hogy szabad húst enni, hogyha valaki nem figyelmeztet rá, hogy az a bálványoknak van szánva, ellenkező esetben nem szabad, (1 Kor. 8,10 10,27-28) mert aki azt eszi, már az evéssel úgy tűnik föl, mint aki a bálványimádást helyesli.

XXVIII. RÉSZ

Az egyház javairól

1. Krisztus egyházának vannak javai a fejedelmek bőkezűségéből és a hívek adakozásából, akik vagyonukat az egyháznak adományozták. Vagyonra ugyanis szüksége van az egyháznak és eleitől fogva volt vagyona, az egyházi szükségletek fedezése végett. Ám az egyház javainak helyes felhasználása hajdan az volt és most is az, nevezetesen: az iskolákban és szent gyülekezetekben a tanításnak, meg a közönséges istentiszteletnek, a szertartásoknak, és a szent épületeknek fenntartása, továbbá a tanítóknak, tanulóknak és szolgáknak minden szükséges dologgal való ellátása és főképpen a szegények segítése és gondozása. Válasszanak azonban istenfélő, okos és a gazdálkodásban gyakorlott férfiakat, akik az egyházi javakat kellőképpen kezeljék.

2. Ha pedig az egyház vagyona mostoha időjárás és egyesek vakmerősége, tudatlansága vagy kapzsisága következtében veszendőbe jutna: kegyes és értelmes férfiak térítsék azt vissza a szent cél javára. Mert az egyházfosztogató visszaélést nem szabad megtűrni. Tanítjuk tehát, hogy a tudomány, az istentisztelet és az erkölcsiség tekintetében megromlott iskolákat és intézeteket javítani, reformálni és a szegények segélyezését buzgósággal, lelkiismeretesen és bölcsen rendezni kell.

XXIX. RÉSZ

A nőtlenségről, házasságról és háztartásról

l. Akiknél megvan a nőtlenség rendkívüli adománya, úgy hogy szívvel-lélekkel tiszták és önmegtartóztatók s szerfelett nem is gerjedelmesek: ám szolgáljanak abban a hivatásban az Úrnak, ameddig érzik, hogy megvan bennök az az isteni ajándék; de másokkal szemben ne kérkedjenek, hanem szolgáljanak az Úrnak állhatatosan, egyszerűségben és alázatosságban. Az ilyenek az isteni dolgok ellátására alkalmasabbak, mint azok, akiket a család magánügyei akadályoznak. De viszont, ha ez az adomány elvétetvén tőlük, folytonosan vágyat éreznének magokban, gondoljanak amaz apostoli szavakra: Jobb házasságban élni, mint égni. (1 Kor. 7,9)

2. Mert a házasságot (mint a mértékletlenség gyógyító szerét, sőt mint magát az önmegtartóztatást), Isten rendelte, (Máté 19,5-6) aki azt dúsan meg is áldotta, (1 Móz. 1,28) azt akarván, hogy a férfi és nő elválhatatlanul, kölcsönösen ragaszkodjanak egymáshoz és a legbensőbb szeretetben és egyetértésben éljenek együtt. Ezért mondotta az apostol is: Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtlen házaságy. (Zsid. 13,4) És másutt így szól: Ha férjhez megy is a szűz, nem vétkezik. (1 Kor. 7,28) Kárhoztatjuk tehát a többnejűséget és azokat, akik a másodszor való házasságra lépést rosszalják.

3. Tanítjuk, hogy a házasságot az Úr félelmében, törvényszerűen kell kötni és nem azoknak a törvényeknek ellenére, melyek bizonyos íziglen megtiltják azt, hogy vérfertőztető egybekelés ne történjék. A házasságot a szülék vagy az ő helyetteseik beleegyezésével kell kötni és kiválóan arra a célra, amelyre az Úr a házasságot szerzette; továbbá tartsák szentnek azt a házasfelek, az ő legbensőbb hűségökkel, kegyességökkel, szeretetökkel és tisztaságukkal. Annálfogva kerülni kell a viszálkodást, egyenetlenséget, bujaságot és házasságtörést.

4. Az egyházban bíróságokat és feddhetetlan bírákat kell rendszeresíteni, akik a házasság felett őrködjenek és mindennemű szemérmetlenséget megfékezzenek s minden házassági viszálkodást elintézzenek.

5. A szülék gyermekeiket az Úr félelmében neveljék; gondoskodjanak róluk, megemlékezvén az apostoli intésről: Ha valaki az övéire s főképpen a házanépére gondot nem visel: az a hitet megtagadta és alábbvaló a hitetlennél. (1 Tim. 5,8) Kiváltképpen tanítsák az övéiket tisztességes mesterségekre, hogy magokat eltarthassák; tartsák távol őket a henyeségtől és ápolják bennök az Isten iránt való bizodalmat, hogy se bizodalmatlanságba, se helytelen önbiztonságba, se rút fösvénységbe ne merüljenek, hogy aztán e miatt jó gyümölcsöt ne teremjenek.

6. És kétségtelen dolog, hogy azok a cselekedetek, amelyeket a szülék igaz hittel, házassági frigyök és háztartási tisztök szerint visznek véghez: mindezek Isten előtt szent és valósággal jó cselekedetek és éppen oly kedvesek Ő előtte, mint az imádkozás, böjtölés és alamizsnálkodás. Mert így tanítja ezt Pál apostol is, különösen Timótheushoz és Titushoz írott leveleiben.

7. Ugyanezen apostollal együtt, a sátáni tanítmányokhoz számítjuk azoknak a tanítását, akik a házasságot megtiltják, vagy nyilvánosan gyalázzák, vagy alattomban gúnyolják, mintha az nem volna szent és tiszta dolog. Megvetjük a tisztátalan nőtlenséget, a képmutatók titkos és nyilvános bujálkodásait és paráználkodásait, akik önmegtartóztatást színlelnek, holott a legkicsapongóbbak. - Mindezeket mégítéli az Isten. A gazdagságot és gazdagokat, ha kegyesek és gazdagságukkal helyesen sáfárkodnak, nem vetjük meg. De megvetjük az apostolikusok szerzetét.

XXX. RÉSZ

A hatóságról

1. Mindennemű hatóságot Isten maga rendelt, az emberi nemzetség békessége és nyugalma céljából, még pedig úgy, hogy az az első helyet foglalja el a világon. Ha a hatóság az egyháznak ellenfele, akkor igen sok akadályt és zavart okozhat, ha azonban barátja, sőt tagja az egyháznak, akkor ennek leghasznosabb és legkiválóbb tagja, amely igen sokat használhat és általában hathatós támogatást nyújthat.

2. Kiválóan kötelessége a közbékességre és nyugalomra való felügyelet és annak fenntartása. Ezt bizonyára soha sikeresebben nem éri el, mintha maga is valósággal istenfélő és vallásos, aki tudniillik az Isten népe kegyeséletű királyainak és fejedelmeinek példája szerint az igazság hirdetését és a józan hitet előmozdítja, a hazugságokat és minden babonát mindenféle hitetlenséggel és bálványimádással együtt kiirtja és az Isten egyházát megoltalmazza. Átalában véve azt tanítjuk, hogy a vallásról való gondoskodás főképpen a kegyes érzelmű hatóságra tartozik. Annakokáért tartsa kezében Isten igéjét és gondoskodjék arról, hogy ezzel ellenkező dolgot ne tanítsanak; viszont Isten igéje szerint szerkesztett jó törvényekkel igazgassa és a fegyelemben, kötelességben és engedelmességben tartsa meg az Istentől reá bízott népet. Igazságos ítélettel szolgáltasson igazságot, ne legyen személyválogató és ajándékokat ne fogadjon el; az özvegyeket, árvákat és szorongatottakat védelmezze; tartsa féken, sőt irtsa ki az igazságtalanokat, csalókat és erőszakoskodókat. Mert nem ok nélkül hordja a fegyvert. (Róm. 13,4) Emelje föl hát Istennek eme fegyverét minden gonosztevő, lázongó, rabló, avagy gyilkos, jogtipró, káromló, hamisan esküvő és mindazok ellen, akiket Isten megbüntetni, sőt halálbüntetéssel lakolni parancsolt. Fékezze meg a javíthatatlan eretnekeket is (akik tudniillik igazán eretnekek), akik Isten szent Felségének káromlásával és az Isten egyháza felforgatásával, sőt annak rombolásával fel nem hagynak. Ha szükséges volna, hogy a nép jólétét háborúval mentse meg, ám indítson háborút az Úr nevében, de csak akkor, ha előbb minden módon békességre törekedett és másképpen nem tarthatja meg övéit, hanem csakis a háború által. És midőn a hatóság ezeket hittel cselekszi: ezekkel a valóságos jó cselekedetekkel Istennek szolgál és áldást nyer az Úrtól.

3. Kárhoztatjuk az újrakeresztelőket, akik miként tagadják azt, hogy keresztyén ember hatósági tisztet teljesíthet: aképpen tagadják azt is, hogy a hatóság jogosan büntethet halállal, vagy hogy háborút folytathat, vagy hogy a hatóság előtt esküt kell tenni, és így tovább.

4. Mert valamint Isten az Ő népe jólétét a hatóság által akarja munkálni, melyet atyául adott a világnak: úgy azt parancsolja, hogy a hatóságban minden alattvaló Isten jótéteményét ismerje el. Annakokáért tiszteljék és becsüljék a hatóságot, mint Isten szolgáját, szeressék őt, hallgassanak reá és imádkozzanak érette mint atyjukért; továbbá engedelmeskedjenek minden jogos és méltányos parancsolatának, végül pedig az adókat, illetékeket és más ilynemű tartozásokat híven és készséggel fizessék. És ha a haza közös java és az igazság úgy kívánja, hogy a hatóság kényszerűségből háborút viseljen: akkor életöket is áldozzák föl és véröket is ontsák a közjóért és a hatóságért, még pedig az Isten nevében, készséggel, vitézül és elszántan. Mert aki a hatóságnak ellenszegül: az Isten súlyos haragját vonja magára.

5. Kárhoztatjuk tehát a hatóság minden lenézőjét, a lázongókat, a haza ellenségeit, a veszekedő csendháborítókat és általában mindazokat, akik tartozó kötelességök teljesítése alól nyilván vagy csellel kibúvnak.

Könyörgünk Istenhez, a mi kegyelmes mennyei Atyánkhoz, hogy a nép feljebbvalóira és mi reánk és összes népeire árassza áldását a mi egyedüli Megváltónk az Úr Jézus Krisztus által, akinek légyen dícséret, dicsőség és hálaadás örökkön-örökké. Ámen.