XVI. RÉSZ

A hitről és a jó cselekedetekről, ezek jutalmáról és az ember érdeméről

l. A keresztyén hit nem vélemény és emberi elhitetés, hanem a legszilárdabb bizodalom s nyilvánvaló és állhatatos szívbeli helybenhagyás, általában az Isten igazságának - mely a szent iratokban és az apostoli hitvallásban van előadva - sőt magának Istennek, a legfőbb jónak, és főképpen az isteni ígéretnek és minden ígéret beteljesedésének, azaz Krisztusnak legbizonyosabb elfogadása.

2. Ez a hit azonban Isten ingyen ajándéka, amelyet egyedül Ő ajándékoz kegyelméből választottainak mérték szerint, és amikor, akinek és amennyit Ő akar, még pedig a Szentlélek által, az evangéliom hirdetése és hitbuzgó imádkozás folytán. Ez a hit gyarapodik is, ami szintén Isten ajándéka, különben nem szólottak volna az apostolok eképpen: Uram, növeljed a mi hitünket!(Luk. 17,5)

3. És mindezt, amit a hitről idáig mondottunk, így tanították már az apostolok is. Mert Pál apostol szerint a hit a reménylett dolgok valósága és a nemlátott dolgokról való meggyőződés. (Zsid. 11,1) Ugyancsak ő szerinte Istennek valamennyi ígéretei a Krisztus által igenek és ámenek. (2 Kor.1,20) A filippibelieknek azt mondja, hogy nekik adatott a kegyelem, hogy higgyenek a Krisztusban. (Fil. 1,29) És Isten mindenkivel közölte a hit mértékét. (Róm. 12,3) Viszont, nem mindeneké a hit és nem mindenek engedelmeskednek az evangéliomnak. (Róm. 10,16 2 Thess. 3,2) De Lukács is bizonyságot tesz erről, így szólván: Hittek, akik csak az örök életre rendelve valának. (Csel. 13,48) Ezért nevezi Pál apostol is a hitet Isten választottai hitének. (Tit. 1,1) Majd így szól: A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéjéből. (Róm. 10,17) Több más helyen is gyakran parancsolja, hogy imádkozzunk a hitért.

4. Ugyanazon apostol a hitet hathatósnak és szeretet által munkálkodónak nevezi. (Gal. 5,6) Ez lecsendesíti a lelkiismeretet is, és szabad utat nyit az Istenhez, hogy bizodalommal járuljunk Őhozzá és megnyerjük Tőle mindazt, ami hasznos és szükséges. Ez tart meg bennünket Isten és felebarátunk iránt tartozó kötelességünkben; ez erősbíti türelmünket a megpróbáltatások közepett és igazi vallástételt alkot és nyújt, szóval mindennemű jó gyümölcsöket és jó cselekedeteket hoz létre.

5. Mi ugyanis azt tanítjuk, hogy a valóságos jócselekedetek élő hitből származnak a Szentlélek által és azokat a hívők Isten akarata és igéjének szabálya szerint teljesítik. Mert Péter apostol azt mondja: Teljes igyekezeteteket erre rávetvén, mutassátok föl a ti hitetekben az erényt, az erényben a belátást, a belátásban pedig a mértékletességet (2 Pét. 1,5-6) stb. Előbb pedig megmondottuk, hogy Isten törvénye, mely az Isten akarata, a jó cselekedetekre nézve útmutatást ad előnkbe. És Pál apostol így szól: Ez az Isten akarata, tudniillik a ti megszenteltetésetek, hogy megoltalmazzátok magatokat a paráznaságtól és hogy senki meg ne rontsa és meg ne csalja az ő atyjafiát valami dologban. (1 Thess. 4,3-6) Mert Isten nem kedveli a cselekedeteket és a saját véleményünk szerint választott szolgálatokat, amiket Pál apostol önakarat szerint való tisztelésnek nevez. (Kol. 2,23) Erről mondja az Úr az evangéliomban: Hiába tisztelnek engemet, ha olyan tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai.(Máté 15,9) Rosszaljuk tehát az enemű cselekedeteket, ellenben helyeseljük azokat és törekszünk azokra, amelyek Isten akarata és parancsolata szerint valók.

6. Ilyeneknek kell is lenni, habár nem azért, hogy ezek által örök életet érdemeljünk, mert az apostol mondása szerint az örök élet Isten ajándéka; (Róm. 6,23) sem nem fitogtatás végett, melyet megvet az Úr, (Máté 6,2) sem nem nyereségvágyból, melyet hasonlóképpen kárhoztat, (Máté 23,14) hanem igenis Isten dicsőségére, hivatásunk díszére, Isten iránt való hálánk bebizonyítására és felebarátunk hasznára. Mert ismét Urunk mondja az evangéliomban: Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Máté 5,16) Pál apostol még így szól:Járjatok, mint illik a ti hivatalotokhoz; (Eféz. 4,1) továbbá: Valamit tesztek beszéddel vagy cselekedettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek, hálát adván az Istennek és az Atyának Ő általa. (Kol. 3,17) Ugyanő: Senki se keresse, ami az övé, hanem mindenki azt keresse, ami a másé. (1 Kor. 10,24 Fil. 2,4) És tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elől a szükséges hasznokra, hogy ne legyenek gyümölcs nélkül valók. (Tit. 3,14)

7. Tehát, noha azt tanítjuk az apostollal, hogy az ember ingyen kegyelemből igazul meg Krisztusban való hit által és nem valamely jó cselekedetek által: mindazáltal nem kicsinyeljük és nem kárhoztatjuk a jó cselekedeteket, mert tudjuk, hogy az ember nem azért teremtetett, sem nem azért született újjá a hit által, hogy tétlenkedjék, sőt inkább azért, hogy szünetlenül cselekedje, ami jó és hasznos. Mert az evangéliomban azt mondja az Úr: Minden jó fa jó gyümölcsöt terem. (Máté 7,17) Viszont: Aki énbennem marad, az jó gyümölcsöt terem. (Ján. 15,5) Az apostol meg így szól: Istennek alkotmányai vagyunk, akik teremtettünk a Krisztus Jézusban a jó cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járnánk. (Eféz. 2,10) És ismét: Aki magát adta érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól és tisztítson magának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt. (Tit. 2,14) Annálfogva kárhoztatjuk mindazokat, akik a jócselekedeteket megvetik, vagy dőre módon azt mondogatják, hogy azok hiábavalók és nem kell velök törődni.

8. Különben pedig, amint előbb is mondottuk, nem az a véleményünk, mintha a jó cselekedetek által idvezülnénk és mintha azok az idvességre oly szükségesek volnának, hogy nélkülök senki sem idvezülhetne; mert egyedül kegyelemből és Krisztus jósága által idvezülünk. A cselekedetek szükségképpen hitből származnak és azoknak nem sajátképpen tulajdoníttatik az idvesség, mert ez tulajdonképpen kegyelmi adomány. Hiszen nagyon ismeretes az apostol ama mondása: Hogyha kegyelemből van, tehát nem cselekedetekből, mert úgy a kegyelem nem volna kegyelem; hogyha pedig cselekedetekből: tehát nem kegyelemből, mert úgy a cselekedet nem volna cselekedet. (Róm. 11,6)

9. Azokat a cselekedeteket pedig, melyeket mi hit által teljesítünk, kedveli és helyesli az Isten, minthogy Isten előtt azok a kedvesek, akik Krisztusban való hitből teljesítenek jó cselekedeteket, amelyek még ezenfelül Isten kegyelméből a Szentlélek által történnek. Mert Péter apostol így szól: Minden nemzetségben kedves neki akárki, aki Őt féli és igazságot cselekszik. (Csel. 10,34-35) Pál apostol pedig ezt mondja: Nem szűnünk meg érettetek imádkozni és titeket kérni, hogy járjatok, amint az Úrhoz méltó, minden engedelemre, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén. (Kol. 1,9-10)

10. Annakokáért buzgósággal tanítjuk a valóságos, nem a hamis, vagy bölcselkedés szülte erényeket, a valósággal jó cselekedeteket és a keresztyén emberrel vele született kötelességeket és tőlünk telhető igyekezettel és odaadással oltjuk be azokat mindenekbe, rosszalván mindazoknak a tétlenségét és kétszínűségét, akik szájjal dicsérik ás vallják, de erkölcstelen életökkel beszennyezik az evangéliomot. Ez okból intőleg, vigasztalólag és büntetőleg föltárjuk Istennek rettenetes fenyegetéseit, valamint magasztos ígéreteit és bőséges ajándékait is.

11. Tanítjuk továbbá, hogy Isten a jót cselekvőket gazdagon megjutalmazza ama prófétai mondás szerint: Tartóztasd meg szavadat a sírástól, mert meglesz a te cselekedetednek jutalma. (Jer. 31,16) Az evangéliomban is így szólt az Úr: Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges mennyekben. (Máté 5,12) És: aki italt ad egynek e kicsinyek közül, csak egy pohár hideg vizet, bizony mondom nektek, nem veszti el annak jutalmát. (Máté 10,42) Mindazáltal ezt a jutalmat, melyet az Úr ad, nem az azt elfogadó ember érdemének, hanem Isten jóságának, kegyességének és igazmondóságának tulajdonítjuk, mert Ő ígérte és adta azt; aki bár nem tartozik senkinek semmivel, mégis azt ígérte, hogy hűséges tisztelőinek jutalmat ad, sőt még azt is közli velök, hogy Őt imádják. Egyébiránt igen sok cselekedet van, ami nem méltó Istenhez, sőt még a szentek cselekedeteiben is igen sok fogyatkozás találkozik; mivel azonban Isten azokat, akik a cselekedeteket teljesítik, Krisztusért kegyelmébe fogadja és szereti: ennélfogva meg is adja nekik az ígért jutalmat. Mert máskülönben is minden mi igazságunk a megfertéztetett ruhához hasonlíttatik. (Ésa. 64,6) Az Úr is így szól az evangéliomban: Ha mindazokat megcselekeszitek is, amik néktek parancsoltattak, ezt mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, mert amit tartoztunk cselekedni, azt cselekedtük. (Luk. 17,10)

12. Tehát bár tanítjuk, hogy Isten a mi jó cselekedeteinket megjutalmazza: mindazáltal Augustinussal együtt azt is tanítjuk, hogy Isten mibennünk nem a mi érdemeinket, hanem saját ajándékait koronázza meg. Következésképpen minden jutalomról, amelyet nyerünk, azt mondjuk, hogy az kegyelem; még pedig inkább kegyelem, mint jutalom, amennyiben ami jót csak cselekszünk, mindazt inkább Isten által, mint önmagunk által visszük véghez, amiért Pál apostol is ekként szól: Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit kérkedel, mintha nem kaptad volna? (1 Kor. 4,7) És ebből azt következteti ama boldog vértanú Cyprianus, hogy semmivel sem kell kérkednünk, mivel semmink sincs. Kárhoztatjuk tehát azokat, akik az emberek érdemeit annyira védelmezik, hogy Isten kegyelmét feleslegessé teszik.

XVII. RÉSZ

Az Isten egyetemes és szent egyházáról és ennek egyedüli Fejéről

1. Mivel Isten eleitől fogva azt akarta, hogy az emberek idvezüljenek és az igazság megismerésére eljussanak: ebből szükségképpen következik, hogy mindig volt, van is és a világ végéig lesz egyház, azaz a hívőknek a világból elhívott és egybegyűjtött gyülekezete, vagyis minden szenteknek egyessége, akik tudniillik az igaz Istent az idvezítő Krisztusban, az ige és a Szentlélek által valósággal megismerik és igazán tisztelik, azonkívül a Krisztus által ingyen ajándékozott összes javakban hit által részesülnek. Mindezek ugyanazon egy városnak polgárai, ugyanazon Úr, ugyanazon törvények alatt élnek, minden jóban egyaránt részesülnek. Ezeket az apostol így nevezi: szentek polgártársai, Istennek cselédei, (Eféz. 2,19) szenteknek nevezvén a földön levő hívőket, akiket az Isten Fiának vére szentelt meg. (1 Kor. 6,11) Reájok értendő bizonyára az apostoli hitvallás eme tétele: Hiszem a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, a szenteknek egyességét.

2. És mivel egyedül csak egy az Isten, egy a közbenjáró Isten és emberek között, Jézus a Messiás; viszont egy az egész nyáj pásztora, egy ennek a testnek a Feje, végül egy a lélek, egy az idvesség, egy a hit, egy a testamentom vagyis a szövetség: szükségesképpen következik, hogy csakis egy az egyház, amelyet azért nevezünk közönségesnek, mert egyetemes, és a világ minden részén el van terjedve és minden időre kiterjed és sem helyhez, sem időhöz nincs kötve. Kárhoztatjuk tehát a donatistákat, akik az egyházat Afrikának tudom is én melyik szegleteibe szorították. Nem helyeseljük a római papság álláspontját sem, amely szinte egyedül a római egyházat fitogtatja egyetemesnek.

3. Különben az egyházat különböző részekre vagyis alakzatokra osztják, de nem azért, mintha önmagában elkülönítve vagy szétszaggatva volna, hanem inkább tagjainak különbözőségére való tekintetből. Némelyek ugyanis azt tartják, hogy van egy küzdő, és van egy másik, a győzedelmeskedő egyház. Amaz még küzd a földön és harcol a testiséggel, világgal és ennek fejedelmével a sátánnal, a bűnnel és halállal; emez pedig elnyervén már a pályabért, diadalmaskodik az égben mind a fölött, amit legyőzött és örvendez az Úr előtt. Mindamellett közöttük közösség, azaz kapcsolat van.

4. A földön küzdő egyházban mindig számos rész-egyház volt; ezek azonban mindannyian az egyetemes egyház egységéhez tartoznak. Másképpen alakult ez a törvény előtt az ősapák idejében; másképpen Mózes korában a törvény által és másképpen alakította Krisztus, az evangéliom által. Általában két nép jön leginkább számításba, úgymint az izraeliták és a pogányok, vagyis azok, akiket zsidókból és pogányokból gyűjtöttek össze az egyházba. Éppenúgy két, tudniillik ó és új szövetségről lehet szó. Mindezen népekre nézve azonban csakis egy közösség volt és van, egy idvesség az egy Messiásban, akiben - mint egy testnek a tagjai - egy Fő alatt egyesülnek mindnyájan, ugyanazon hitben, ugyanazon lelki eledelben és italban részesülvén. Mindamellett itt elismerjük, hogy különbözők voltak az idők, különbözők a hitvallások, a megígért és az elküldött Messiásra vonatkozólag, és hogy a szertartáskodások eltöröltetése után tisztább világosság fénylik előttünk és dúsabb lelki ajándékokat és teljesebb szabadságot nyertünk.

5. Isten emez egyházát nevezzük az élő Isten házának, amely élő és lelki kövekből épült (1 Pét. 2,5) és mozdíthatatlan kősziklára helyeztetett azon az alapon, amelyen kívül mást nem lehet vetni (1 Kor. 3,11) és ezért igazság oszlopának és erősségének is nevezi az apostol. (1 Tim. 3,15) Míg az egyház ezen a kősziklán a Krisztuson és a próféták és apostolok alapján nyugszik: addig nem téved. Nem lehet azonban csodálkozni azon, ha téved, valahányszor elszakad Attól, aki egyedül az igazság. Az egyházat szűznek és Krisztus jegyesének, még pedig egyedüli és szeretett jegyesének is nevezik. Az apostol ugyanis így szól: Eljegyeztelek titeket egy férfinak, hogy tiszta szűzet állítsak a Krisztus elé. (2 Kor.11,2) Ezékiel próféta (Ezék. 34,22) és János apostol (Ján. 10,2) nevezik az egyházat juhok nyájának az egy pásztor Krisztus alatt; viszont nevezzük Krisztus testének, mivel a hívők Krisztusnak élő tagjai, kiknek fejök a Krisztus.

6. A főnek kiváló jelentősége van a testen. Belőle árad élet a testbe, szelleme igazgatja mindenekben, belőle jő növekedés és gyarapodás egyaránt. Éppen ezért a testnek csakis egy feje van és ez a testtel összhangzásban van. Ennélfogva nem lehet más feje az egyháznak, mint Krisztus. Mert valamint az egyház lelki test: úgy szükségképpen hozzáillő, bizonyára lelki fejének kell lenni. És nem is kormányozhatja más lélek, mint a Krisztus lelke. Pál apostol is ezt mondja: Ő az egyház testének Feje, aki a kezdet és a halottak közül elsőszülött, hogy mindenek között Ő legyen fő. (Kol. 1,18) Ugyanő mondja: Krisztus Feje az egyháznak és ugyanő megtartója a testnek. (Eféz. 5,23) Viszont: Krisztus az egyház Feje, mely az Ő teste és teljessége Annak, aki mindeneket betölt mindenekkel. (Eféz. 1,22-23) És: mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki Fő, tudniillik Krisztusban, kiből az egész test szép rendben egybeszerkesztve, növekedést vesz. (Eféz. 4,15-16)

7. Nem helyeseljük tehát a római papságnak azt a tanítását, amely saját római püspökét a földön küzdő egyház egyetemes pásztorává és legfőbb fejévé, sőt mi több: Krisztus valóságos helyettesítőjévé teszi, akinek, mint ők mondogatják, az egyházban teljes hatalma és legfőbb urasága van. Mert mi azt tanítjuk, hogy Krisztus az Úr, Ő marad az egyedüli egyetemes pásztor, a főpap az Atya Isten előtt, és az egyházban az összes főpapi vagyis főpásztori tisztet mind e világ végezetéig Ő teljesíti, annakokáért nincs szüksége semmi helyettesre, amilyenre csakis távollevőnek van szüksége. Krisztus azonban jelen van az egyházban (Máté 28,20) és annak életadó feje. Apostolainak és az apostolok utódainak igen szigorúan meg is tiltotta az egyházban való elsőbbséget és uraskodást. (Máté 20,26) Mindazokat tehát, akik e tiszta igazságnak ellenemondanak és elleneszegülnek s Krisztus egyházába ellenkező kormányzatot visznek be: kicsoda ne látná át, hogy azok közé kell sorolnunk, akikről Krisztus apostolai, Péter (2 Pét. 2,1) és Pál (Csel. 20,29-30 2 Kor. 11,3 2 Thess. 2,3) jövendölnek.

8. A római fő elvetésével azonban semmiféle rendetlenséget vagy zavart nem idézünk elő Krisztus egyházában; mert azt tanítjuk, hogy az egyháznak az apostoloktól eredő kormányzása elegendő nekünk az egyház jó rendben tartására, mert az egyház kezdetben - midőn még ilyesféle római fő nélkül volt, amilyenről most azt mondogatják, hogy az egyházat rendben tartja - egyáltalában nem volt rendetlen és rendezetlen. A római fő megőrzi ugyan zsarnokságát és az egyházba behurcolt romlottságot, de koronként meg is akadályozza, útját állja és minden erejéből meghiúsítja az egyház reformálását.

9. Azt vetik szemünkre, hogy a mi egyházainkban - miután a római egyháztól különváltak - sokféle viszálkodások és szakadások vannak, és így azok nem igazi egyházak. Mintha bezzeg a római egyházban soha semmiféle szakadások, ellenkezések és versengések nem fordultak volna elő, még pedig a vallás dolgában, és nem annyira az iskolákban, mint a szószékeken, a nép körében. Tudjuk, hogy az apostol mondotta: Isten nem zavarnak, hanem békességnek Istene. (1 Kor. 14,33) És: mivelhogy ti közöttetek irigység és versengés és visszavonás van, nem testiek vagytok-e? (1 Kor. 3,3) Ám nem lehet tagadni, hogy habár az apostoli egyházban szintén voltak viszálkodások és ellenkezések, mégis az Isten vele volt az apostoli egyházzal és az apostoli egyház igazi egyház volt. Péter apostolt ugyanis megfeddi Pál apostol, (Gal. 2,11) ettől pedig elszakadt Barnabás. (Csel. 15,39) Az antiochiai egyházban komoly vita támadt azok között, akik ugyanazon Krisztust hirdették, amint azt Lukács, az apostolok cselekedeteiről írott könyv tizenötödik részében elbeszéli. Mindig voltak az egyházban súlyos viták és a legjelesebb egyházi tanítók fontos dolgok felett eltérő véleményben voltak, de azért e vitatkozások miatt az egyház nem szűnt meg az lenni, ami volt. Mert Isten az Ő tetszése szerint az egyházi viszálkodásokat nevének dicsőségére, végre az igazság felderítésére és arra használja, hogy azok, akik állhatatosak, nyilvánvalókká legyenek. (1 Kor. 11,19)

10. Egyébiránt, valamint Krisztuson kívül mást az egyház fejéül el nem ismerünk: éppenúgy nem ismerünk el bármely egyházat igaz egyháznak, amely magát igaz egyház gyanánt fitogtatja; hanem azt tanítjuk, hogy az az igaz egyház, amelyben az igaz egyház jegyei vagyis ismertető jelei megtaláltatnak. Ilyen mindenek felett az igaz és tiszta igehirdetés, amint ránk maradt a próféták és apostolok irataiban, akik mindannyian Krisztushoz vezérelnek, aki az evangéliomban ekként szólott: Az én juhaim az én szómat hallgatják és Én örök életet adok nékik; (Ján. 10,27-28) idegen pásztort nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegeneknek szavát. (Ján. 10,5) És akik ilyenek az egyházban, azokban egy a hit, egy a lélek, ennélfogva egyedül egy Istent imádnak, egyedül Őt tisztelik lélekben és igazságban, egyedül Őt szeretik teljes szívből és minden erőből, egyedül Őt hívják segítségül az egyedüli Közbenjáró és Szószóló Krisztus által s Krisztuson és a benne való hiten kívül igazságot és életet seholsem keresnek. Mivel ők egyedül Krisztust ismerik el az egyház fejéül és alapjául és Ő reá támaszkodva, naponként való bűnbánat által megújulnak: a rájok rakott keresztet türelemmel hordozzák, sőt tettetés nélkül való szeretet által Krisztus minden tagjával egybeköttetvén, e szeretettel bizonyítják be, hogy ők Krisztusnak tanítványai, megmaradván a békesség és szent egység kötelékében. Egyszersmind részt is vesznek a Krisztustól szerzett és az apostoloktól ránk szállott sákramentomokban és azokkal nem élnek másképpen, hanem amint az Úrtól vették. Mert mindenki ismeri az apostol eme mondását: Én az Úrtól vettem, melyet néktek előtökbe is adtam. (1 Kor. 11,23) Annakokáért kárhoztatjuk azokat az egyházakat, mint a Krisztus igaz egyházától elidegenedetteket, amelyek nem olyanok, mint aminőknek lenniök kellene, bármint kérkednek is püspökeik örökösödésével, egyházuk egységével és régiségével. Sőt inkább azt parancsolják nekünk az apostolok, hogy a bálványimádást és Babilont kerüljük, ebben ne legyen részünk, hacsak azt nem akarjuk, hogy Isten csapásaiban is részünk legyen. (1 Kor. 6,9 10,7 2 Kor. 6,17 János 5,21 Jel. 18,4)

11. A Krisztus igaz egyházával való egyességet pedig oly nagyra becsüljük, hogy tagadjuk, mintha élhetnének Isten előtt azok, akik az Isten igaz egyházával közösségben nincsenek, hanem tőle elszakadnak. Mert miként Nóé bárkáján kívül sehol sem vala megtartatás, midőn a világ özönvízzel elpusztult: azonképpen azt hisszük, hogy Krisztuson kívül - aki önmagát adja oda a választottaknak megelégíttetésül - sehol sem található biztos idvesség; következésképpen azt tanítjuk, hogy azoknak, akik élni akarnak, Krisztus igaz egyházától elszakadniok nem szabad.

12. Mindazáltal a felsorolt ismertető jelekkel nem szorítjuk oly szűk korlátok közé az egyházat, hogy azt állítsuk, miszerint mindazok kívül vannak az egyházon, akik vagy nem részesülnek a sákramentomokban, - bár szándéktalanul, és nem becsmérlésből, hanem inkább kikerülhetetlen szükségtől kényszerítve, akaratuk ellenére tartják távol magokat azoktól vagy nélkülözik azokat, - vagy pedig akikben a hit ottan-ottan lazul, de teljesen ki nem aluszik és meg nem szűnik, akár pedig akikben gyarlóságok és tévelygések fordulnak elő. Mert tudjuk, hogy Istennek Izráel országán kívül is voltak kedveltjei e világon. Tudjuk, mi történt Isten népével a babiloni fogságban, midőn hetven esztendeig áldozatok nélkül voltak. Tudjuk, mi történt a Krisztust megtagadó Péterrel és mint van dolguk napról-napra az Isten választott híveinek, midőn tévelyegnek és erőtelenek. Tudjuk továbbá azt is, minők voltak a galatiabeli és korinthusi egyházak az apostolok korában, melyeknél sok és súlyos bűnt ró meg az apostol és mégis Krisztus szent egyházainak nevezi őket.XVIII. RÉSZ

Az egyház szolgáiról, azok intézményéről és kötelességeiről

l. Isten az Ő egyházának egybegyűjtése, alapítása, kormányzása és fenntartása végett mindenkor alkalmazott szolgákat, most is alkalmaz és alkalmazni fog ezután is mindaddig, míg az egyház a földön meglesz. Az egyházi szolgák eredete, intézménye és működése tehát igen régi és Istentől van, nem pedig valami új, vagy emberektől való rendelkezés. Isten ugyan az Ő hatalmánál fogva közvetlenül is egybegyűjthetné az emberek közül az egyházat, de inkább akart emberekkel és emberek szolgálata által cselekedni. Következésképpen az egyházi szolgák nem csupán szolgák gyanánt tekintendők, hanem úgy, mint Isten szolgái, akik által Isten az emberek idvességét munkálja.

2. Annakokáért óvatosságra intünk, hogy a megtérésünkre és oktatásunkra vonatkozó dolgokat a Szentlélek annyira rejtelmes hatályának ne tulajdonítsuk, hogy az egyházi hivatalt szükségtelenné tegyük. Mert illő dolog, hogy emlékezetben tartsuk mindenha az apostol eme szavait: Mimódon hisznek abban, aki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig hirdető nélkül? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által; (Róm. 10,14.17) És azt, amit az Úr mond az evangéliomban:Bizony-bizony mondom néktek, mikor valakit elküldök, valaki azt befogadja, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött; (Ján. 13,20) továbbá azt, amit ama macedóniai férfiú, az Ázsiában működött Pál apostolhoz látomásban szólott: Jer át Macedóniába, légy segítségül nekünk. (Csel. 16,9) Másutt ugyanez az apostol így szól: Isten mellett munkálkodó szolgák vagyunk; Isten majorsága, Isten építése vagytok. (1 Kor. 3,9)Viszont pedig óvakodni kell attól is, hogy az egyházi szolgáknak és az egyházi hivatalnak felettébb sokat ne tulajdonítsunk, itt is az Úr szavaira gondolva, aki azt mondja az evangéliomban: Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyám vonandja őt; (Ján. 6,44) gondolva továbbá az apostol e szavaira: Kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Szolgák, akik által hittetek és amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött, de Isten adta annak előmenetelét. Azért, sem aki plántál, valami, sem aki öntöz, hanem Isten aki előmenetelt ad. (1 Kor. 3,5-7) Annakokáért higgyük el, hogy Isten minket külsőképpen szolgái által tanít igéjében, belsőképpen pedig választottainak szívét a Szentlélek által hitre gerjeszti, úgy hogy ezen jótéteményért egyedül Istenre tér minden dicsőség. (Erről azonban ezen fejtegetés első részében már volt szó.)

3. És valóban világ kezdete óta alkalmazta Isten a földön levő legkiválóbb embereket, (habár közülök többen semmit sem értettek a világi bölcsességhez, vagy a bölcselkedéshez, de kitűnők voltak az igazi isteni tudományban), nevezetesen a pátriárkákat, akikkel nem ritkán beszélt angyalok által. Mert az ősapák koruk prófétái vagyis tanítói valának, akiket Isten azért éltetett nehány századig, hogy a világnak mintegy atyjai és világosságai legyenek. Őket követte Mózes a világhírű prófétákkal együtt. Sőt ő utánok elküldé a mennyei Atya az Ő egyszülött Fiát, a világ legtökéletesebb tanítóját, akiben van elrejtve amaz isteni bölcsesség, (Kol. 2,3) amely ránk is szállott a legszentebb, legegyszerűbb és legtökéletesebb tudomány által. Ő ugyanis tanítványokat választott magának, akiket apostolokká avatott. Ezek pedig elmenvén az egész világba, az evangéliom hirdetése által mindenütt egyházakat gyűjtöttek, aztán pedig a világ összes egyházaiba Krisztus parancsolata szerint pásztorokat és tanítókat rendeltek, akiknek utódai által tanította és igazgatta az egyházat mind e mai napiglan. Tehát valamint Isten a régi népnek pátriárkákat adott Mózessel és a prófétákkal együtt: azonképpen az újszövetségbeli néphez elküldötte az Ő egyszülött Fiát az apostolokkal és az egyházi tanítókkal egyetemben.

4. Viszont az újszövetségbeli nép szolgáit különböző néven nevezzük; ugyanis hívjuk őket apostoloknak, prófétáknak, evangélistáknak, püspököknek, presbytereknek, lelkipásztoroknak és tanítóknak. (1 Kor. 12,28) Az apostolok nem állapodtak meg valamely biztos helyen, hanem világszerte különböző egyházakat alapítottak. Amint ezek szervezve voltak, az apostolok onnan távoztak és helyökbe léptek a lelkipásztorok, kiki a maga egyházában. A próféták, hajdan a jövendő előretudói, látnokai voltak; de az írást is magyarázták. Ily férfiak még ma is találhatók. Evangélistáknak hívták az evangéliomi történet íróit, de a Krisztus evangéliomának hirdetőit is, amint Pál apostol Timótheusnak meghagyta, hogy az evangélista tisztét végezze. A püspökök pedig az egyház felvigyázói és őrei, akik az élelmet és egyéb szükséges dolgokat kezelik az egyházban. A presbyterek, vagy vének az egyháznak mintegy tanácsosai és atyjai, akik üdvös tanáccsal kormányoznak. A lelkipásztorok őrködnek az Úr nyája felett és ennek szükségleteiről gondoskodnak. A tanítók oktatnak és tanítják az igaz hitet és kegyességet. Tehát most is szabad az egyház szolgáit püspököknek, presbytereknek, lelkipásztoroknak és tanítóknak nevezni.

5. Az ezután következő időkben az egyház szolgáinak még több más elnevezését is bevitték az Isten egyházába. Némelyeket pátriárkákká avattak, másokat érsekekké, másokat felszentelt püspökökké. Némelyek metropoliták, főesperesek, diakonusok, aldiakonusok, gyertyahordozók, ördögűzők, éneklők, ajtónállók és ki tudná mik lettek, mint bíbornokok, prépostok, perjelek, alsóbb és felsóbb rendű atyaságok, nagyobb és kisebb rendűek. De mindezekkel mi ne törődjünk, bármik voltak hajdan és bármik jelenleg. Elegendő nekünk az egyház szolgáiról szóló apostoli tan.

6. Miután tehát bizonyosan tudjuk, hogy a szerzeteseket és a szerzetesrendeket vagyis szektákat sem Krisztus, sem az apostolok nem rendelték: ennélfogva tanítjuk, hogy azok az Isten egyházára nézve nem hasznosak, sőt veszedelmesek. Mert bár hajdan eltűrhetők valának, midőn mint remeték élelmöket saját kezökkel keresték és senkinek terhére nem voltak, hanem az egyház szolgáinak mindenben engedelmeskedtek, mint világiak: ámde hogy most milyenek, látja és tapasztalja az egész világ. Holmi fogadástételeket fitogtatnak és fogadalmaikkal teljesen ellenkező életet élnek, úgy, hogy közülük a legjobbakat is méltán azokhoz kell számlálni, akikről az apostol így szólt: Halljuk, hogy némelyek ti közöttetek rendetlenül járnak, kik semmit sem dolgoznak, hanem nyughatatlanul cselekesznek. (2 Thess. 3,11) Ilyenek tehát nincsenek a mi egyházainkban és tanítjuk, hogy Krisztus egyházaiban nincs is rájok semmi szükség.

7. Az egyházi hivatal tisztségét pedig senki sem bitorolhatja, azaz megvesztegetésekkel, vagy másnemű fondorkodásokkal, vagy önkényűleg magához nem ragadhatja. Az egyház szolgáit hívják meg és válasszák törvényes egyházi választással; azaz válassza őket az egyház, vagy válasszák az egyház által e végből kiküldöttek ünnepélyesen, szép rendben, háborúság, zavar és viszálkodás nélkül. De ne akárkit, hanem csakis alkalmas, kellő és tiszteletreméltó képzettséggel, kegyes ékesenszólással, természetes életbölcsességgel bíró, általában mértékletességgel és tisztességes élettel tündöklő férfiakat válasszanak meg amaz apostoli szabály szerint, amely 1. Tim. 3. és Tit. 1. részében van előadva. És akiket megválasztanak, azokat avassák föl a vének, nyilvános imádsággal és kézrátevéssel. Itt kárhoztatjuk mindazokat, akik saját kényök szerint futnak, (Jer. 23,21) noha nincsenek megválasztva, sem kiküldetve vagy felavatva. Kárhoztatjuk az alkalmatlan és a lelkipásztorban szükséges adományokkal föl nem ruházott egyházi szolgákat. Mindamellett elismerjük, hogy egyik-másik lelkipásztor ártatlan egyszerűsége az ős egyházban többet használt, mint némelyeknek sokoldalú, választékos, finom, de kissé felfuvalkodott tudományossága. Ahonnan ma sem vetjük meg egyeseknek kegyes egyszerűségét, feltéve, hogy az nem teljesen tudatlanságból ered.

8. Az apostolok ugyan mindazokat papoknak nevezik, akik Krisztusban hisznek, de nem a szolgálatra való tekintetből, hanem azért, mert Krisztus által minden hívő királlyá és pappá lett és mindnyájan vihetünk Istennek lelki áldozatokat. (1 Pét. 2,9 2 Móz. 19,6 Jel. 1,6) Tehát a papi hivatal és az egyházi szolgálat nagyon különbözik egymástól. Amaz ugyanis közös minden keresztyénnel, amint előbb említettük, de emez nem. Midőn azonban a pápás papságot a Krisztus egyházából kiküszöböltük: ezzel az egyházi szolgálatot nem töröltük el. Bizonyára a Krisztus új szövetségében nincs többé olyan papság, mint amilyen volt az ószövetségi népnél, melynek megvolt a külső kenete, szent öltözete és különféle ceremóniája, melyek is a Krisztus előképei voltak, aki midőn eljött a földre, azokat betöltvén, mind eltörölte, Ő az egyedüli főpap marad örökkön örökké, (Zsid. 7,3) akinek a méltóságából, hogy semmit le ne vonjunk: a pap elnevezést egyetlenegy egyházi szolgának sem adjuk meg. Mert a mi Urunk az újszövetségbeli egyházban seholsem rendelt olyasféle papokat, akik a szentelő püspöktől nyert hatalomnál fogva naponként az ostyát, mint az Úr testét és vérét áldozzák meg élőkért és holtakért; hanem olyanokat, akik tanítsanak és a sákramentomokat kiszolgáltassák.

9. Hiszen Pál apostol egyszerűen és röviden elibünk adván, hogy mit tartsunk az újszövetségbeli, vagyis keresztyén egyház szolgáiról és hogy mit tulajdonítsunk nekik, így szól: Úgy ítéljen mifelőlünk az ember, mint Krisztus szolgái és az Isten titkainak sáfárai felől. (1 Kor. 4,1) Következésképpen azt akarja az apostol, hogy az egyház szolgáit szolgáknak tekintsük. Hyperetáknak, azaz alárendelt evezősöknek nevezte őket az apostol, akik egyedül a kormányosra figyelnek; vagyis olyan emberek, akik nem önmagoknak és saját kényök-kedvök szerint, hanem másoknak, tudniillik saját uraiknak élnek, akiknek parancsaitól függenek teljesen. Mert az egyház szolgájának az van parancsolva, hogy mindennemű kötelességében ne a saját önkényét kövesse, hanem csakis azt végezze, amit az ő Ura parancsol. Az említett szentirati helyen ki van fejezve, hogy kicsoda az Úr, tudniillik Krisztus, akinek az egyházi szolgálat minden teendőiben alá vannak rendelve az egyházi szolgák. És hogy minél részletesebben megmagyarázza az egyházi szolgálatot, azt teszi még hozzá, hogy az egyház szolgái Isten titkainak sáfárai, vagyis kezelői. Pál apostol pedig Isten titkainak nevezte sok helyen, főképpen efézusi levele harmadik részének kilencedik versében, a Krisztus evangéliomát. A hajdankorban Krisztus sákramentomait is titkoknak nevezték. Következésképpen az egyház szolgáinak hivatása az, hogy a hívőknek az evangéliomot hirdessék és a sákramentomokat kiszolgáltassák. Mert másutt az evangéliomban azt olvassuk a hű és okos szolgáról, hogy őt az Úr gondviselővé tette az ő háza népén, hogy azoknak eledelt adjon alkalmatos időben. (Luk. 12,42) Viszont másutt, az evangéliom szerint, egy messze földre induló ember, házát elhagyván és szolgáinak hatalmat adván, kinek-kinek megparancsolta az ő dolgát. (Márk 13,34)

10. Most tehát bízvást szólhatunk egyetmást az egyház szolgáinak hatalmáról és kötelességeiről. E hatalom felett némelyek igen buzgón vitatkoztak és hatalmuk alá hajtottak minden magasztost e földön, az Úr parancsa ellenére, aki övéinek megtiltotta az uralkodást és ajánlotta mindenek fölött az alázatosságot. (Máté 18,1-4 20,25-27 Luk. 22,25-26) Mindenesetre van egy más, tiszta és korlátlan hatalom, amelyet jog szerint valónak is neveznek. E hatalom szerint mindenek a mindenség Urának, Krisztusnak vannak alávetve, amiként erről önmaga bizonyságot tett, mondván: Teljes hatalom adatott nékem mennyen és földön; (Máté 28,18) továbbá: Én vagyok amaz első és utolsó; íme élek örökkön örökké és bírok a pokolnak és halálnak kulcsaival; (Jel 1,18) viszont: Őnála van a Dávid kulcsa; ki megnyitja és senki be nem zárja, bezárja és senki meg nem nyitja. (Jel. 3,7) Ezt a hatalmat az Úr magának tartja fenn és nem ruházza át senki másra, hogy aztán Ő maga, folytonosan, a tevékeny szolgáinak szemlélője gyanánt álldogáljon ott tétlenül. Mert Ésaiás ekként szól: Az Ő vállára adom a Dávid házának kulcsát; (Ésa. 22,22) aztán így:Kinek vállán lészen fejedelemség. (Ésa. 9,6) Mert a kormányzást nem teszi másoknak a vállaira, hanem megtartja és gyakorolja hatalmát ma is, mindeneket igazgatván.

11. Egészen más a hivatali vagy szolgálati hatalom, melyet az tart korlátok között, akié a teljes hatalom. Ez inkább hasonlít a szolgálathoz, mint az uralkodáshoz. Mert ha valamely úr, saját háza felett hatalmat ad a sáfárjának: abból az okból adja át neki a kulcsokat is, hogy azokkal bebocsássa a. házba, vagy kizárja a házból azokat, akiket az úr bebocsáttatni, vagy kizárni akar. E hatalom szerint a szolga kötelességből cselekszi azt, amit ura parancsolt és az úr helyesli, amit szolgája cselekszik és azt akarja, hogy ennek tettét úgy tekintsék és ismerjék el, mintha ő maga cselekedte volna. Ide vonatkoznak amaz evangéliomi mondások:Neked adom a mennyországnak kulcsait és valamit megkötözendesz vagy oldandasz a földön, megleszen kötve vagy oldva az egekben is. (Máté 16,19) Hasonlatosképpen: Valakinek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, akiknek megtartjátok, megtartatnak. (Ján. 20,23) Ha pedig a szolga nem az ura parancsa szerint teljesít mindent, hanem túllép a megbízás határain: akkor ura bizonyára rosszalni fogja minden cselekedetét. Következésképpen az egyház szolgáinak egyházi hatalma az a hivatali cselekmény, amellyel a szolgák Isten egyházát kormányozzák ugyan, de az egyházban mindent úgy cselekesznek, amint az Úr igéjében meghagyta. Ha ezek így történnek, akkor úgy tekintsék a hívek, mintha maga az Úr cselekedte volna. A kulcshatalomról már fentebb is szólottunk egyetmást.

12. Az egyházban pedig minden szolgának egy és ugyanazon hatalom vagyis foglalkozás adatott. Legalább kezdetben a püspökök és presbyterek közös munkával kormányozták az egyházat; egyik sem emelkedett a másiknak felibe, azaz nem igényelt magának nagyobb hatalmat vagy uraságot a püspöktársai felett. Mert megemlékezvén az Úr e szavairól: Aki közöttetek első akar lenni, legyen szolgátok. (Luk. 22,26) alázatosságban összetartottak és támogatták egymást kölcsönös szolgálattételekkel az egyház kormányzásában és fenntartásában.

13. A rend megtartása végett azonban az egyházi szolgák közül valamelyik megbízott összehívta a gyülekezetet és a gyűlésben a tárgyalandó dolgokat előterjesztette, mások véleményeit egybefoglalta, általában erélyesen felügyelt arra, hogy semmi zavar ne történjék. Így cselekedett Péter, amint az apostolok cselekedeteiről írott könyvben olvasható; (Csel. 15,7) akit mindamellett ezért nem helyeztek mások fölibe, sem a többieknél nagyobb hatalommal nem ruházták fel őt. Igen helyesen mondja Cyprianus vértanú, (De simplicitate clericorum) hogy a többi apostol éppen az volt, mint ami Péter volt és ugyanolyan tiszteletben és hatalomban részesült, mint ő. Az elkezdés azonban egységből indul ki, hogy az egyház egynek bizonyuljon be. Hieronymus is hasonlóképpen szól Pál apostolnak Titushoz intézett leveléről írott magyarázatában: Mielőtt - úgymond - a sátán ingerlésére szakadások lettek volna a vallásban, az egyházakat a presbyterek közös tanácsa kormányozta. De midőn kiki azokat, akiket megkeresztelt, magáéinak nem pedig Krisztuséinak tartotta: elhatározták, hogy egyet a presbyterek közül kiszemelvén, őt a többiek fölibe emelik, az egyházról való teljes gondoskodást reá bízzák és így irtják ki a viszálkodások csíráit. E határozatot azonban Hieronymus nem tartja isteni eredetű gyanánt, mert azután hozzáteszi, hogy: Valamint a presbyterek tudják, hogy ők az egyház szokása szerint felebbvalóiknak alárendelve vannak: azonképpen a püspökök is tudják meg, hogy inkább szokásból, mint az Úr rendeléséből többek, mint a presbyterek és az egyházat azokkal együtt közösen kell kormányozniok. Így nyilatkozik Hieronymus. Annálfogva senki sem tilthatja meg jogosan az Isten egyházának, hogy ehhez az ősi alkotmányhoz visszatérjen és hogy azt fogadja el az emberi szokás helyett.

14. Az egyházi szolgák kötelességei különfélék, mindamellett azokat némelyek kétfélére szorítkoztatják, minden egyebet ezekbe foglalván be, melyek is nevezetesen: a Krisztus evangéliomának tanítása és a sákramentomok helyes kiszolgáltatása. Az egyházi szolgák teendője: a szent gyülekezet egybehívása, ebben az Isten igéjének magyarázása és az egész tanításnak az egyház felfogásához és annak hasznára való alkalmazása, hogy így a tanítás a hallgatóknak javára és a hívőknek épülésére szolgáljon. Hangsúlyozzuk, hogy az egyházi szolgáknak tiszte, hogy a tudatlanokat tanítsák, a késedelmeskedőket vagy aluszékonyokat az Úr útaiban való haladásra intsék és szorgalmazzák, a csüggedezőket pedig vigasztalják, erősítsék és övezzék föl a sátán különféle kísértései ellen; továbbá a bűnösöket feddjék, a tévelygőket útbaigazítsák, az elesetteket fölemeljék, az ellenmondókat meggyőzzék, végre a farkasokat az Úr aklától elűzzék, a bűnöket és bűnösöket bölcsen és komolyan megróják és el ne nézzék s el ne hallgassák a bűnt; egyszersmind azonban a sákramentomokat kiszolgáltassák, az azokkal való helyes élést ajánlják és az azokban való részesüléshez józan tanítással mindenkit előkészítsenek; a hívőket szent egyességben megőrizzék, a viszálkodásokat megakadályozzák, mint szintén a tudatlanokat a keresztyénségben oktassák, a szegények szükségleteit a gyülekezetnek ajánlják, a betegeket és különféle megpróbáltatásokkal terhelteket meglátogassák, oktassák és az élet útján megtartsák; ezenkívül pedig nyilvános imádkozásokat, szükség idején külön könyörgéseket tartsanak böjtöléssel azaz szent önmegtartóztatással és buzgón ügyeljenek mindarra, ami csak az egyházak nyugalmára, békességére és javára szolgál. Hogy pedig az egyház szolgája mindezt annál helyesebben és könnyebben teljesíthesse, különösen megkívántatik tőle, hogy legyen istenfélő, buzgó az imádkozásban, a szentírást olvasgassa, mindenkor és mindenben ébren legyen és feddhetetlen élettel tündököljék mindenek előtt.

15. És mivel az egyházban múlhatatlanul kell lenni fegyelemnek és a régieknél hajdan szokásban volt a kizárás és Isten népénél egyházi törvényszékek is voltak, amelyekben ezt a fegyelmet bölcs és kegyes férfiak gyakorolták: tehát az is tiszte volt az egyház szolgáinak, hogy a fegyelmet az idő, közjó és szükség kívánalmai szerint a tagok épülésére alkalmazzák. Mely célból szabályul mindig szem előtt tartandó, hogy mindenek épülésre történjenek, ékesen jó renddel, zsarnokoskodás és zavar nélkül. (1 Kor. 14,40) Mert az apostol arról tesz bizonyságot, hogy hatalmat adott neki az Isten az egyházban, nem a rombolásra pedig, hanem az építésre. (2 Kor. 10,8) Maga az Úr is megtiltotta, hogy a konkolyt az Ő szántóföldéből kigyomlálják, ha félni lehet attól, hogy vele együtt a búzát is kitépik. (Máté 13,29)

16. Egyébként kárhoztatjuk ezúttal a donatisták tévelygését, akik a tannak és a sákramentomok kiszolgáltatásának hatályos vagy sikertelen voltát az egyház szolgáinak jó vagy rossz élete szerint mérlegelik. Mert tudjuk, hogy Krisztus szavát még a gonosz szolgák szájából is hallgatni kell, mert maga az Úr mondja: Amelyeket nektek parancsolnak, megcselekedjétek, az ő cselekedeteik szerint pedig ne cselekedjetek. (Máté 23,2) Tudjuk, hogy a sákramentomokat Krisztus szerzése és igéje szenteli meg és azok hatása megvan a kegyesekre nézve, még ha szinte méltatlan szolgák szolgáltatják is ki azokat. E tárgyról Istennek dicsőült szolgája Augustinus sokat vitatkozott a szentírásból a donatisták ellen.

17. Szükséges azonban kétségenkívül, hogy az egyház szolgái között kellő fegyelem legyen. Ez okból azok tanítását és életét buzgón meg kell vizsgálni az egyházi gyűléseken. A hibázókat - ha megjavíthatók - a vének dorgálják meg és térítsék a jó útra; vagy, hogyha javíthatatlanok, akkor az igazi pásztorok mozdítsák el és mint farkasokat az Úr nyájától, űzzék el őket. Ha ugyanis tévtanítók: abban az esetben teljességgel nem szabad őket megtűrni. Az egyetemes zsinatokat nem rosszaljuk, ha apostoli példa módjára az egyháznak üdvére és nem veszélyeztetésére tartják azokat.

18. Minden hű szolga, mint jó munkás, méltó a maga jutalmára és nem vétkezik egy sem, ha elfogadja a díjazást és mindazt, amire a maga és családja számára szüksége van. Mert az apostol bizonyítja, hogy ezt a gyülekezet jogosan adja és az egyház szolgái jogosan fogadják el. (1 Kor. 9 1 Tim. 5) Az apostoli tanítás megcáfolja az újrakeresztelőket, akik a hivatalukból élő egyházi szolgákat kárhoztatják és szidalmazzák.13. Sőt néha az is megtörténik, hogy Isten, igaz ítéletéből, igéjének igazságát és a közös hitet s az igazi istentiszteletet annyira elhomályosulni és megrendülni engedi, hogy látszólag az egyház majdnem megsemmisül és elenyészik, amint ez, Ilyés korában és más időkben is megtörtént. De, még az ilyen sötét időszakokban is vannak e világon, akik Istent igazán imádják és nem kevesen ám, hanem hétezeren és többen is. (1 Kir. 19,18) Mert az apostol is így kiált fel: Az Istennek erős fundamentoma megáll, melynek pecséte ez: tudja az Úr, kik az övéi. (2 Tim. 2,19) Annakokáért az egyház láthatatlannak is nevezhető, nem mintha az egyházat alkotó emberek volnának láthatatlanok, hanem mert szemeink elől bár elrejtve, de Isten előtt egyedül ismeretes levén, az emberi ítélőképességet gyakran felülmúlja.

14. Viszont nem mindnyájan szentek, élő és igaz tagok azok, akiket az egyházhoz számítanak. Mert sok képmutató van, akik Isten igéjét külsőképpen hallgatják és a sákrámentomokban nyilvánosan résztvesznek és Istent egyedül a Krisztus által segítségül hívni, Krisztusról mint egyedüli igazságukról vallást tenni, Istent tisztelni, a szeretet munkáit gyakorolni és a megpróbáltatások közepett egy ideig türelemmel kitartóknak látszanak: de belsejökben a Lélek igazi megvilágosítása, az igaz hit, a szívbeli tisztaság és a kitartó állhatatosság nincs meg. Bárkik és bármik legyenek is ezek, utoljára leálcáztatnak. János apostol ugyanis így szól: Mi közülünk mentek ki, de nem közülünk valók valának; mert ha mi közülünk valók voltak volna, megmaradtak volna velünk. (1 Ján. 2,19) Ezeket, bár nem tartoznak az egyházhoz, mégis amíg kegyességet színlelnek, az egyházhoz számlálják éppen úgy, mint a társadalom árulóit, mielőtt felfedezik őket, a polgárokhoz számítják, és miként a búza között konkoly és polyva találtatik, vagy miként az ép testen golyvák és daganatok fordulnak elő, holott valósággal inkább nyavalyái és éktelenségei a testnek, mintsem valódi tagjai. Annakokáért Isten egyházát méltán hasonlítjuk hálóhoz, amely mindenféle halat fog és szántóföldhöz, amelyen búza és gyom is találtatik. (Máté 13,24.47) Itt felettébb óvakodnunk kell, hogy idő-nap előtt ne ítéljünk és ne iparkodjunk kizárni, kárhoztatni avagy tönkre tenni azokat, akiket az Úr nem akar kizáratni és kárhoztatni, vagy akiket az egyház károsodása nélkül eltávolítanunk nem lehet. Viszont vigyázni kell arra is, hogy míg a hívek szunnyadoznak, azalatt a gonoszok eljövén, kárt ne okozzanak az egyháznak.

15. Tanítjuk továbbá, hogy buzgón kell ügyelni arra, miben áll főképpen az egyház igaz és egységes volta, hogy könnyelműen szakadásokat ne okozzunk és ne terjesszünk az egyházban. Nem a ceremóniákban és külsőleges szokásokban áll az, hanem inkább a közös hit igazságában és egységében. A közös hitet pedig nem emberi törvények adták előnkbe, hanem a szentírás, amelynek rövid tartalma az apostoli hitvallás. Olvassuk ugyan, hogy a régieknél szertartási tekintetben sokféle különbség volt, de ez szabad volt és sohasem gondolt senki arra, hogy emiatt az egyház egysége megszűnnék. Azt mondjuk tehát, hogy az egyház valóságos egysége a hittételekben és Krisztus evangéliomának igaz, összhangzó hirdetesében és magától az Úrtól világosan rendelt szertartásokban határozódik. Amiért is kiválóan hangsúlyozzuk az apostol eme mondását: Akik csak tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk. De ha valamiben másképpen gondolkoztok, azt is kijelenti néktek az Isten. De amire eljutottunk, ugyanez szerint járjunk, mint szabály szerint; ugyanúgy gondolkozzunk. (Fil. 3,15-16)

Tovább