XI. RÉSZ

Jézus Krisztusról, az igaz Istenről és emberről, a világ egyedüli Megváltójáról

1. Hisszük és tanítjuk, hogy Istennek Fiát a mi Urunk Jézus Krisztust, az Atya öröktől fogva eleve kijelölte vagyis eleverendelte a világ Megváltójául és hisszük, hogy Ő született, nemcsak akkor, midőn szűz Máriából testet öltött magára és nemcsak a világ alapjának letétele előtt, hanem a teljes örökkévalóság előtt, még pedig az Atyától, kibeszélhetetlen módon. Mert Ésaiás ezt mondotta: Az Ő nemzetségét kicsoda beszélhetné meg? (Ésa. 53,8) Mikeás pedig ezt: Az Ő származása eleitől fogva öröktől fogva van. (Mik. 5,2) János is azt mondja az evangéliomban, hogy: Kezdetben vala az Ige és az Ige vala Istennél és az Ige Isten vala. (Ján. 1,1) Következésképpen a Fiú, istensége szerint egyenlő és azonos lényű az Atyával, igaz Isten; nem elnevezés, vagy fiúvá fogadás, vagy bizonyos tisztelet következtében, hanem lénye és természete szerint, amiként János apostol újolag mondja: Ez az igaz Isten és az örök élet. (1 Ján. 5,20) Pál apostol is így szól: A Fiút tette mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette, aki az Ő dicsőségének fényessége és lényének képmása és a mindenséget fenntartja hatalmának szavával. (Zsid. 1,2-3) Maga az Úr így szól az evangéliomban: Atyám! dicsőíts meg engemet Temagadnál azzal a dicsőséggel, amely dicsőségem volt e világ letétele előtt Tenálad. (Ján. 17,5) És az evangéliomban egy másik helyen ez van megírva: A zsidók meg akarták Jézust ölni, mivelhogy Istent saját Atyjának mondotta, egyenlővé tevén magát az Istennel. (Ján. 5,18)

2. Annakokáért megvetjük Ariusnak, valamint minden ariánusnak az Isten Fia ellen való kárhozatos tudományát, különösen pedig a spanyol Servet Mihály és minden pártfele káromlásait, melyeket a sátán rajtok keresztül mintegy a pokolból merített Isten Fia ellen és vakmerően és gonoszul hinteget szerte a világba.

3. Hisszük és tanítjuk azt is, hogy az örök Istennek örök Fia, Ábrahám és Dávid magvából Embernek fia lett, nem férfi által, mint Ebion mondotta, hanem a legtisztábban fogantatott a Szentlélektől és született ama mindig szűz Máriától, amint ezt az evangéliomi történet világosan előadja. Pál apostol is ezt mondja: Nyilván nem angyalokat vett föl, hanem Ábrahám magvát. (Zsid. 2,16) János apostol meg így szól: Amely lélek nem vallja Jézust testben eljött Krisztusnak, az nincs Istenből. (1 Ján. 4,3) Krisztusnak teste tehát nem volt látszólagos, sem égből aláhozott test, mint Valentinus és Marcion álmodták. Ezenkívül a mi Urunk Jézus Krisztusnak a lelke nem volt érzés és okosság nélkül való, amint Apollinaris vélekedett, sem a teste nem volt lélek nélkül való, amint Eunomius tanította, hanem okos lelke és érező teste volt, amely érzékeinél fogva a szenvedés idején valóságos fájdalmakat állott ki, miként erről maga is bizonyságot tesz, mondván: Szomorú az én lelkem mind halálig (Máté 26,38) és: Most az én lelkem megrendült. (János12,27)

4. Valljuk tehát, hogy ugyanazon egy Urunk Jézus Krisztusban két természet van: isteni és emberi, és azt mondjuk, hogy ezek egymással úgy vannak összekötve vagyis egyesülve, hogy sem meg nem semmisülnek, sem össze nem zavarodnak, sem össze nem elegyednek: sőt inkább ez a két természet, tulajdonságának épségben maradása mellett egy személyben úgy egyesül, vagyis úgy van összekötve, hogy mi egy Úr Krisztust imádunk, nem kettőt; mondom: egyet, aki igaz Isten és ember; isteni természete szerint az Atyával, emberi természete szerint pedig velünk emberekkel azonos lényegű és hozzánk mindenben hasonló, kivéve a bűnt. (Zsid. 4,15) Mert valamint helytelenítjük a nestorianusok tanát, mely az egy Krisztusból kettőt csinál és a személy egységét megsemmisíti: éppenúgy határozottan kárhoztatjuk Eutyches és a monotheléták vagy monophysiták őrjöngését, akik az emberi természet tulajdonságát tagadják.

5. Következésképpen teljességgel nem tanítjuk, hogy Krisztusban az isteni természet szenvedett, vagy hogy Krisztus a maga emberi természete szerint még most is ezen a világon, sőt még mindenütt jelen volna. Mert sem nem véljük, sem nem tanítjuk, hogy Krisztus testének valósága a megdicsőülés alkalmával megszűnt, vagy istenivé, még pedig olyan formán istenivé lett, hogy tulajdonságait a testre és lélekre vonatkozólag levetkezte és teljesen isteni természetté vált és csakis egy lényegben kezdett volna létezni. Következőleg sem nem helyeseljük, sem el nem fogadjuk Schwenkfeldnek és a hozzá hasonló léha beszédű embereknek üres, homályos, zavaros és önmagoknak ellenmondó szószaporításait, sem nem tartunk velök.

6. Hisszük továbbá, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus - amint Péter apostol mondja - valósággal szenvedett és meghalt érettünk. (1 Pét. 3,18. 4,1) Megvetjük azonban a jakobiták és törökök istentelen őrjöngését, kik az Úr szenvedését gyalázzák.

7. Nem tagadjuk azonban, hogy Pál apostol szavai szerint a dicsőség Ura mi érettünk megfeszíttetett. (1 Kor. 2,8) Mert a tulajdonságok egymással való egyesülését, mely a szentírásból van véve és amelyet az egyetemes ős egyház, az egymásnak látszólag ellenmondó szentirati helyek magyarázatára és egyeztetésére használt, kegyelettel elfogadjuk és alkalmazzuk is.

8. Hisszük és tanítjuk, hogy ugyanazon Urunk Jézus Krisztus, abban az ő valóságos testében támadott fel a halálból, amelyben megfeszíttetett és meghalt s nem mást támasztott fel az eltemetett test helyett, sem nem vett föl test helyett lelket, hanem a valóságos testet tartotta meg. Tehát, midőn a tanítványai azt vélték, hogy az Úr lelkét látják: megmutatja nékik kezeit és lábait, amint azok a szegek és sebek helyeivel megjegyezve valának, mondván: Nézzétek meg az én kezeimet és lábaimat, mert én vagyok; tapogassatok meg engemet és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nekem van. (Luk. 24,37-39)

9. Hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus ugyanazon testben ment föl minden látható egeknek felette, magába a legfelsőbb égbe, tudniillik Istennek és a dicsőült lelkeknek lakóhelyébe, az Atya Istennek jobbja felől, ami noha a dicsőségben és méltóságban való egyenlő közösséget jelenti: mindazáltal bizonyos hely gyanánt is vétetik, melyről az Úr így szól az evangéliomban: Elmegyek, hogy helyet keszítsek néktek. (Ján. 14,2) Péter apostol is ekként szól: Krisztust az égnek kell befogadnia mind az ideig, míg majd minden helyreállíttatik. (Csel. 3,21)

10. Az egekből pedig ugyanő jő el ítéletre akkor, amikor majd a gonoszság tetőfokra hág a világon és az antikrisztus az igaz vallást megvesztegetvén, mindeneket babonával és gonoszsággal áraszt el és az egyházat vérrel és tűzzel irtózatos módon elpusztítja. (Dán. 11) Eljő pedig Krisztus az övéi megszabadítására és eljövetelével megsemmisíti az antikrisztust és ítéletet tart élők és holtak fölött.

11. Mert a halottak fel fognak támadni és akik ama (minden teremtmény előtt ismeretlen) napon még élnek, elváltoznak egy szempillantásban; minden hívők együtt felragadtatnak a levegő égbe, (1 Kor. 15,51-52) a Krisztus elébe, hogy aztán Ő vele bemenjenek a boldog hajlékokba, hogy örökké éljenek. (1 Thess. 4,17) A hitetlenek és istentelenek pedig a gonosz lelkekkel leszállanak a pokolba, hogy örökké égjenek és a kínoktól soha meg ne szabaduljanak. (Máté 25,46)

12. Kárhoztatjuk tehát mindazokat, akik tagadják a testnek valóságos feltámadását, vagy akik - miként jeruzsálemi János (aki ellen Hieronymus írt) - helytelenül vélekednek a megdicsőült testekről. Kárhoztatjuk azokat, akik azt vélték, hogy egykor a gonosz lelkek és istentelenek is mindnyájan idvezülni fognak és vége lesz a büntetéseknek. Mert világosan megmondotta az Úr: Az ő férgök meg nem hal és tüzök el nem aluszik. (Márk 9,44.48) Ezenkívül kárhoztatjuk a zsidós ábrándokat, mintha az ítélet napja előtt arany korszak állana be e földön és a kegyesek, legyőzvén hitetlen ellenségeiket, a világ birodalmait elfoglalnák. Mert az evangéliomi igazságban (Máté 24 és 25 Luk.18) s az apostoli tanításban (2 Thess. 2 2 Tim. 3 és 4) egészen mást találunk előadva.

13. Továbbá a mi Urunk, az Ő szenvedésével és halálával s általában mindazokkal, amiket testben megjelenésétől kezdve érettünk cselekedett és szenvedett, minden híve iránt kiengesztelte a mennyei Atyát; eltörölte a bűnt, meggyőzte a halált; a kárhozatot és poklot megszüntette; halálból való feltámadásával pedig visszaszerezte és helyreállította az életet és halhatatlanságot. (Róm. 4,25 10,9) Mert Ő a mi igazságunk; Ő az élet és a feltámadás; (Ján. 6,39.40-47 11,25-26) Ő minden hívő teljessége és bevégzettsége, idvessége és legteljesebb megelégítése. Mert az apostol azt mondja: Tetszett az Atyának, hogy minden teljesség Őbenne lakozzék. (Kol. 1,19) És: Őbenne vagytok betelve. (Kol. 2,10)

14. Tanítjuk ugyanis és hisszük, hogy ez a mi Urunk Jézus Krisztus az emberi nemzetségnek, sőt az egész világnak egyedüli és örök Megváltója, akiben hit által tartatnak meg mindannyian, kik a törvény előtt, a törvény alatt és az evangéliom alatt idvezültek és akik még a világ végezetéig idvezülni fognak. Mert maga az Úr mondja az evangéliomban, hogy: Aki a juhoknak aklába nem az ajtón megy be, hanem másunnét hág be, tolvaj és rabló az.(Ján. 10,1) Én vagyok a juhoknak amaz ajtaja. (Ján. 10,7) Ismét egy másik helyen ugyanazon evangéliomban így szól: Ábrahám látta az én napomat és örvendezett. (Ján. 8,56) De Péter apostol is így szól: Nincsen senkiben másban idvesség; mert nincs is más név az ég alatt adva az emberek között, amely által kellene nekünk megtartatnunk. (Csel. 4,12) Hisszük tehát, hogy az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme által tartatunk meg, valamint apáink is. (Csel. 15,11) Pál apostol is így szól: Minden mi apáink ugyanazt a lelki eledelt ették és mindnyájan ugyanazt a lelki italt itták. Ittak tudniillik a lelki kősziklából, mely őket kísérte. A kőszikla pedig Krisztus volt. (1 Kor. 10,3-4) Jánosnál is ezt olvassuk: Krisztus ama Bárány, aki megöletett a világ megalapításától fogva. (Jel. 13,8) És Keresztelő János ezt a bizonyságot teszi róla: Krisztus az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit. (Ján. 1,29)

15. Határozottan valljuk és hirdetjük tehát, hogy Jézus Krisztus a világ egyedüli Megváltója és Idvezítője, Királya és Főpapja, amaz igaz és várva várt Messiás, ama szent és áldott, akit a törvény minden példázolata és a próféták jövendölései eleve kiábrázoltak és megígértek, Isten pedig nekünk ajándékozott és elbocsátott, hogy többé immár senki másra ne várjunk. Nincs is egyéb hátra, mint hogy mindnyájan Krisztusnak tulajdonítsunk minden dicsőséget, benne higgyünk és egyedül benne találjunk megnyugvást, eldobván s megvetvén rajta kívül minden más segítséget ez életben. Mert akik idvességöket Krisztuson kívül bármi egyébben keresik, azok az Isten kegyelméből kiestek és Krisztus nekik semmit sem használ. (Gal. 5,2-4)

16. És hogy e tételről kevés szóval sokat mondjunk, mindazt, ami a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülésének titkáról a szentírás alapján megállapíttatott és a legnevezetesebb négy első, úgymint nicäai, konstantinápolyi, efezusi és kalcedoni zsinat symbolumaiban és határozmányaiban, valamint Athanasius symbolumában és minden ezekhez hasonló hitformákban egybefoglalva van, mindezt őszinte szívvel hisszük és teljes nyíltsággal valljuk, minden ezekkel ellenkező véleményt helytelenítvén. És ily módon sértetlenül és épségben megőrizzük az igaz és egyetemes keresztyén hitet, tudván, hogy a nevezett symbolumokban semmi sem foglaltatik, ami az Isten beszédével megegyező nem volna és a hit tiszta értelmezését elő nem mozdítaná.

XII. RÉSZ

Az Isten törvényéről

l. Tanítjuk, hogy az Isten törvénye előnkbe adja az Ő akaratát, hogy mit kíván tőlünk, vagy mit nem kíván, hogy mi a jó és igaz, mi a rossz és igazságtalan. Valljuk tehát, hogy a törvény jó és szent (Róm. 7,12) és Isten azt egykor saját kezével írta be az emberek szíveibe (Róm. 2,15) és ezért neveztetik természeti törvénynek, máskor pedig kezével a Mózes két táblájára véste és a Mózes könyveiben van bővebben kifejtve. (2 Móz. 20, 5 Móz. 5) Megérthetőség okáért felosztjuk azt először erkölcsi törvényre, mely a tíz parancsolatban, vagyis a Mózes könyve által megmagyarázott két táblán foglaltatik; azután szertartási törvényre, amely a szertartásokról és Isten tiszteletéről intézkedik és bíráskodási törvényre, amely az államkormányzást és gazdálkodást illető ügyekkel foglalkozik.

2. Hisszük, hogy Istennek ez a törvénye a legtökéletesebben föltárja az Ő összes akaratát és az élet minden viszonyára nézve szükséges összes parancsolatokat; mert különben nem tiltotta volna meg az Úr, hogy ehhez a törvényhez semmit se tegyünk, se el ne vegyünk belőle; (5 Móz. 4,2 12,32) nem parancsolta volna, hogy egyenesen a szerint járjunk és attól se jobbra se balra el ne hajoljunk.

3. Tanítjuk, hogy Isten ezt a törvényt nem azért adta az embereknek, hogy annak megtartása által megigazuljanak, hanem inkább azért, hogy annak bizonysága folytán erőtlenségünket, bűnünket és kárhozatos voltunkat megismerjük és saját erőnkben nem bízva, hittel Krisztushoz térjünk. Mert az apostol világosan mondja, hogy a törvény haragot szül (Róm. 4,15) és a bűnnek ismerete törvény által van. (Róm. 3,20) És ha olyan törvény adatott volna, amely képes volna megigazítani vagy megeleveníteni, valósággal a törvényből volna az igazság; de az Írás(tudniillik az írott törvény) mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret a Jézus Krisztusban való hit által adassék a hívőknek. Ekként a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg. (Gal. 3,21.22.24)

4. Nem tehetett, nem is tehet eleget egyetlenegy halandó ember sem az Isten törvényének és nem teljesítheti be azt a testünkben levő gyarlóság miatt, amely utolsó leheletünkig hozzánk tapad és bennünk marad. Ismét így szól az apostol: Ami a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az Ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában, a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. (Róm. 8,3) Annakokáért Krisztus a törvénynek vége (Róm. 10,4) és annak helyettünk beteljesítője, aki miként a törvénynek átkától minket megváltott, átok levén érettünk: (Gal. 3,13) éppen úgy közli velünk hit által a törvénynek általa való beteljesítését, és az Ő igazságát és engedelmességét tulajdonítja nekünk az Isten.

5. Isten törvénye tehát annyiban szűnt meg, amennyiben többé nem kárhoztat minket és ránk nézve haragot nem hoz létre. Mert kegyelem alatt vagyunk és nem törvény alatt. (Róm. 6,14) Ezenkívül Krisztus a törvény minden példázolatát betöltötte: tehát az árnyak eltűntek, amint eljött a test; úgy hogy már mind az igazságunk, mind a teljességünk Krisztusban van. Ám azért a törvényt nem vetjük meg becsmérlőleg, mert megemlékezünk az Úr szavairól: Nem jöttem, hogy a törvényt és prófétákat eltöröljem, hanem hogy betöltsem. (Máté 5,17) Tudjuk, hogy a törvény tárja föl előttünk az erények és bűnök fajait; tudjuk, hogy az írott törvény, ha az evangéliomból magyaráztatik meg, hasznos az egyháznak és ezért annak olvasását nem kell megszüntetni az egyházban. Mert noha Mózes orcáját lepel fedte be, mindazáltal az apostol azt mondja, hogy ezt a leplet Krisztus elvette és megsemmisítette. (2 Kor. 3,14) Kárhoztatjuk mindazt, amit a régibb és újabb eretnekek az Isten törvénye ellen tanítottak.

XIII. RÉSZ

Jézus Krisztus evangéliomáról, mint szintén az ígéretekről, a lélekről és a betűről

l. Noha az evangéliom szembehelyeztetik a törvénnyel, mert a törvény haragot szül (Róm. 4,15) és átkot kiált (5 Móz. 27,26), az evangéliom pedig kegyelmet és áldást hirdet; de meg János is azt mondja: A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és a valóság Jézus Krisztus által lett (Ján. 1,17): mindazáltal egészen bizonyos, hogy azok, akik a törvény előtt és a törvény alatt voltak, nem voltak végképpen az evangéliom híjával; mert birtokukban voltak az evangéliomi kiváló ígéretek, amilyenek ezek: Az asszony magva a kígyónak fejére tapos; (1 Móz. 3,15) a te magodban áldatnak meg a földnek minden nemzetségei; (1 Móz. 22,18) nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljő Siló; (1 Móz. 49,10) prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül (5 Móz. 18,15) stb.

2. Elismerjük bizonyára, hogy az atyáknak éppen úgy mint nekünk, két nemű ígéretek jelentettek ki, némelyek ugyanis a jelenlegi, vagyis földi dolgokra vonatkoztak, amilyenek a Kanaán földéről, a győzedelmekről és amilyenek még ma is a mindennapi kenyérről szóló ígéretek. Mások pedig úgy akkor, mint most, a mennyei és örök dolgokra, nevezetesen az isteni kegyelemre, a bűnök megbocsátására és a Jézus Krisztusban való hit által elnyerendő örök életre tartozók. Ám az ősöknek nemcsak külső vagyis földi, hanem lelki és mennyei ígéreteik is valának Krisztusban. Mert amint Péter apostol mondja: Az idvesség felől tudakozódtak és nyomozódtak a próféták, akik a számotokra való kegyelemről jövendöltek. (1 Pét. 1,10) Ahonnan Pál apostol szintén azt mondja, hogy az Isten evangélioma eleve megígértetett az Isten prófétái által a szent írásokban. (Róm. 1,1-2) E szerint tagadhatatlanul világos, hogy az ősök nem voltak teljességgel minden evangéliom nélkül.

3. De habár ilyen formán volt is a mi apáinknak evangéliomuk a próféták irataiban, amely által idvességet is nyertek a Krisztusban való hit által: mégis tulajdonképpen azt az örvendetes és boldogító üzenetet nevezzük evangéliomnak, amely szerint először Keresztelő János, azután maga az Úr Krisztus, majd az Ő apostolai és az apostolok utódai hirdették a világnak, hogy Isten már beteljesítette, amit a világ kezdetétől fogva ígért és elküldötte, sőt nekünk ajándékozta az Ő egyetlenegy Fiát és Benne az Atyával való megbékélést, a bűnöknek bocsánatát, minden teljességet és az örök életet. Helyesen nevezzük tehát evangéliomnak a négy evangélistától megírt történetet, amely előadja: miképpen lettek és teljesedtek be ezek Krisztus által, miket tanított és cselekedett Krisztus és hogy Őbenne van a híveknek minden teljessége. Hasonlóképpen helyesen nevezzük evangéliomi tudománynak az apostoli tanítást és írást, amelyben az apostolok föltárják, mi módon adta nekünk az Atya a Fiút és Őbenne mindent, ami az életre és idvességre való; úgy hogy ez, ha tiszta, még ma sem veszíti el ezt az oly kiváló elnevezést.

4. Viszont az apostol az evangéliomnak ama hirdetését léleknek és lélek szolgálatának nevezi, (2 Kor. 3,6.8) azért mert hit által válik az hathatóssá és élővé a hívők fülében, sőt szívében is, a megvilágosító Szentlélek által. Mert noha a betű, mely a lélekkel szembehelyeztetik, minden külső dolgot jelez, főképpen azonban jelenti a törvény tanítását, amely lélek és hit nélkül haragot szül és bűnt gerjeszt fel azok lelkében, akik nem élő hittel hisznek. Ezért az apostol halál szolgálatának is nevezi; (2 Kor. 3,7) mert ide tartozik az apostol ama mondása: A betű megöl, a lélek megelevenít. (2 Kor. 3,6)

5. Álapostolok is hirdették az evangéliomot, csakhogy a törvény összeelegyítésével meghamisítva, mintha Krisztus nem idvezíthetne törvény nélkül. Ilyenek valának az ebioniták, akik Ebion eretnektől eredtek és a nazaréusok, akiket hajdan mineusoknak is hívtak. Ezeket mindannyiójokat kárhoztatjuk, mert mi tisztán hirdetjük az evangéliomot és azt tanítjuk, hogy egyedül a Szentlélek által és nem a törvény által igazulnak meg a hívők. Erről a tételről, majd a megigazulásról szóló részben fogunk bővebben tárgyalni.

6. És bár az evangéliomi tudomány, a farizeusoknak a törvényről való tanításával összzehasonlítva, új tudománynak látszott akkor, midőn azt először Krisztus hirdette, mivel Jeremiás is jövendölt az újszövetségről:(Jer. 31,31) mégis valójában nemcsak régi volt az és régi tudomány még most is, sőt régibb a világon levő minden tudománynál; (hiszen a római katholikusok az általok már elfogadott tudománnyal való összehasonlítás szerint még ma is újnak mondják). Mert az Isten öröktől fogva elvégezte, hogy megtartja a világot Krisztus által és ezt az Ő elevevégzését és örök tanácsát jelentette ki a világnak az evangéliom által. E szerint világos, hogy az evangéliomi vallás és tudomány a legrégibb mindazok között, amelyek valaha voltak, vannak és lesznek. Ezért mondjuk, hogy rútul tévelyegnek és Isten örök tanácsához méltatlan dolgokat szólnak mindazok, akik az evangéliomi tudományt és vallást csak a minapában keletkezettnek és alig harminc esztendős hitnek nevezik. Rájok illik Ésaiás próféta ama mondása: Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé teszik és teszik a keserűt édessé és az édest keserűvé. (Ésa. 5,20)

XIV. RÉSZ

A bűnbánatról és az ember megtéréséről

1. Az evangéliommal kapcsolatban van a bűnbánatról szóló tan. Az Úr ugyanis így szól az evangéliomban:Hirdettetnie kell az Én nevemben a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden népek között. (Luk. 24,27) Bűnbánaton pedig értjük a bűnös ember lelkületének átváltozását, amelyet az evangéliomi ige és a Szentlélek idéz elő és amelyet az ember igaz hittel fogad el; minek következtében a bűnös ember a veleszületett romlottságot és az Isten igéje által elibe tárt összes bűneit megismeri és szíve szerint megbánja s nemcsak hogy sír miattok Isten előtt és szégyenérzettel őszintén bevallja, hanem felháborodással meg is veti azokat: immár komolyan gondolkozván a megjobbulásról, az ártatlanságra és erényekre való állhatatos törekvésről, hogy aztán szentül ebben gyakorolja magát életének hátralevő minden napjaiban. És íme, ez az igazi bűnbánat, nevezetesen az Istenhez és minden jóhoz való őszinte megtérés és a sátántól s minden gonosztól való elszánt elfordulás.

2. Határozottan mondjuk pedig, hogy ez a bűnbánat egyedül Isten ajándéka és nem a saját erőink munkája. Mert az apostol parancsolja, hogy a hű egyházi szolga szelíden fenyítse az ellenszegülőket, ha talán egykor az Isten az igazság megismerésére térítené őket. (2 Tim. 2,24-25)

3. Már pedig amaz evangéliombeli bűnös nő, (Luk. 7,38) aki könnyeivel öntözé az Úr lábait, és Péter, aki Urának megtagadása miatt keservesen sírt és könnyezett: (Máté 26,75 Luk. 22,62) nyilván igazolják, milyennek kell lennie a bűnbánó lelkének, amely igazán sír az elkövetett bűnök miatt. De meg a tékozló fiú és az evangéliomban a farizeussal egybehasonlított vámszedő is, a legmegfelelőbb alakjában mutatják fel előttünk, miként kell megvallani bűneinket Isten előtt. Amaz így szólott: Atyám! Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. (Luk. 15,18-19) Emez pedig még a szemeit sem mervén fölemelni az égre, veri vala mellét és kiáltá: Isten! légy irgalmas nékem bűnösnek. (Luk. 18,13) És mi nem kételkedünk afelől, hogy Isten őket kegyelmébe befogadta; mert János apostol ekként szól: Ha megvalljuk a mi bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa nekünk bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt és az ő igéje nincs bennünk. (Ján. 1,9-10)

4. Hisszük pediglen, hogy elégséges ez az őszinte vallástétel, amely történik egyedül az Isten előtt, avagy külön, Isten és a bűnös között, vagy nyilvánosan a templomban, ahol a bűnről való egyetemes vallástételt mondjuk el. És a bűnbocsánat elnyerésére nézve nem is szükséges, hogy bárki is a maga bűneit a papnak vallja meg, ennek fülébe sugván azokat, hogy viszont a pap kezének fejre tétele által értesüljön a feloldoztatás felől: mert errenézve a szent iratokban sem parancsolat, sem példa nem fordul elő. Dávid bizonyságot tesz és így szól: Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondám: Bevallom hamisságomat az Úrnak és Te elvetted rólam bűneimnek terhét. (Zsolt. 32,5) De maga az Úr is, midőn imádkozni s egyszersmind bűneinket megvallani tanított, így szólt: Így imádkozzatok: Mi Atyánk! ki vagy a mennyekben, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Máté 6,9.12) Szükséges tehát, hogy Istennek, a mi Atyánknak megvalljuk bűneinket, és felebarátunkkal, ha őt megsértettük, béküljünk ki. A bűnbevallás ezen neméről mondja Jakab apostol: Valljátok meg egymásnak bűneiteket. (Jak. 5,16) Ha pedig valaki, bűneinek terhétől és bonyodalmas megkísértésektől lesújtva, tanácsot, oktatást és vigasztalást óhajt kérni külön vagy az egyház szolgájától, vagy az Úr törvényében jártas más atyafitól: azt nem helytelenítjük. Hasonlóképpen teljes mértékben helyeseljük azt az egyetemes és nyilvános bűnbevallást, melyet a templomban és a szent gyülekezetekben szokás elmondani, mert ez a szent iratokkal megegyező.

5. Az Isten országának kulcsairól, melyeket az Úr az apostoloknak adott át, sokan bámulatos dolgokat mesélnek és ezekből fegyvereket, szuronyokat, királyi pálcákat, koronákat és a legnagyobb országok, sőt a halandók lelkei és testei felett való hatalmat kovácsolnak. Mi egyszerűen Isten igéje szerint ítélvén, azt mondjuk, hogy minden törvényesen elhívott lelkipásztornál megvannak a kulcsok és ők gyakorolják is azoknak alkalmazását, midőn az evangéliomot hirdetik, azaz a hűségökre rábízott népet tanítják, intik, vigasztalják, feddik és fegyelemben tartják. Mert ily módon az engedelmeskedők előtt a mennyországot föltárják és az engedetlenek előtt bezárják. Ezeket a kulcsokat az Úr az apostoloknak ígérte (Máté 16,19) és meg is adta, (Márk 16,15 Luk. 24,47 Ján. 20,23) midőn tanítványait kibocsátá és nékik meghagyta, hogy hirdessék az egész világon az evangéliomot és bocsássák meg a bűnöket. Az apostol azt mondja a korinthusbeliekhez írott levelében, hogy az Úr az egyház szolgáira bízta a megbékéltetés szolgálatát (2 Kor. 5,18.20) és mindjárt meg is magyarázza, miben áll az, tudniillik a megbékéltetés beszédében vagyis tudományában. És még világosabban értelmezi szavait, midőn hozzáteszi, miszerint Krisztus szolgái a Krisztus nevében járnak követségben, mintha általok Isten maga szólna, intvén a népeket, hogy békéljenek meg Istennel, tudniillik hitbeli engedelmesség által. Ők tehát a kulcsokat akkor alkalmazzák, midőn a hitre és bűnbocsánatra figyelmeztetnek. Így békéltetnek ki az Istennel; így bocsátják meg a bűnöket; így nyitják föl a mennyországot és vezérik be a hívőket, nagyon különbözvén azoktól, akikről az Úr az evangéliomban így szólott: Jaj néktek törvénytudóknak, mert elvettétek a tudománynak kulcsát, timagatok nem mentetek be, sőt akik be akartak menni, azokat is visszatartóztattátok. (Luk. 11,52)

6. Helyesen és foganatosan oldanak fel tehát az egyházi szolgák, midőn hirdetik az evangéliomot s abban a bűnök bocsánatát, mely minden egyes hívőnek ígértetik, aminthogy mindnyájan is részesültek a keresztségben és bizonyságot tesznek arról, hogy az mindenkit kiváltképpen érdekel. Nem is vagyunk abban a véleményben, hogy ez a föloldozás ha hatályosabbá válnék az által, ha azt kiválólag valakinek a fülébe vagy a feje felett hemzsegik el: mindazáltal azt tartjuk, hogy a Jézus Krisztus vére által való bűnbocsánatot az embereknek szorgalmatosan hirdetni, egyszersmind őket egyenként inteni kell arra, hogy a bűnbocsánat rájok tartozik.

7. Hogy azonban a bűnbánóknak mennyire vigyázóknak és buzgóknak kell lenni az új életre törekvésben, az ó-ember megöldöklésében és az új ember fölébresztésében: erre evangéliomi példák tanítanak bennünket. Jézus ugyanis az általa meggyógyított gutaütött emberhez így szólt: Ímé meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy gonoszabbul ne legyen dolgod. (János 5,14) Ugyanő így szól a vád alól fölmentett parázna nőhöz: Menj el és többé ne vétkezzél. (Ján. 8,11) E szavaival bizonyára nem célzott arra az eshetőségre, hogy az ember, amíg még e testben él, olykor-olykor nem vétkezik, hanem ajánlja a vigyázást és gondos buzgólkodást, hogy minden áron törekedjünk arra és könyörögjünk Istenhez, hogy vissza ne essünk a bűnökbe, amelyekből mintegy feltámadtunk és ne győzzön meg bennünket a test, a világ és a sátán. Ama vámszedő Zakeus, midőn kegyelmébe fogadta az Úr, így kiált fel az evangéliomban: Uram! íme minden jószágomnak felét a szegényeknek adom és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. (Luk. 19,8) Hasonlóképpen hirdetjük mi is, hogy a visszatérítés és a könyörületesség, úgyszintén az alamizsnálkodás szükséges az igazán megtérőkre nézve és általában mindenkit intünk az apostol eme szavaival: Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek annak az ő kívánságaiban, sem pedig ne állassátok a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvere gyanánt a bűnnek, hanem állassátok magatokat Istennek, mint a halálból megelevenítettek és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvere gyanánt az Istennek.(Róm. 6,12-13)

8. Következésképpen rosszaljuk némelyeknek istentelen beszédeit, kik visszaélnek az evangéliom hirdetésével és azt mondogatják: Könnyű az Istenhez való visszatérés; Krisztus minden bűnt kiengesztelt; könnyű dolog a bűnbocsánat, mit árt hát az, ha vétkezünk? a bűnbánattal nem kell szerfelett törődni és így tovább. Azonban folytonosan tanítjuk, egyfelől, hogy minden bűnös előtt nyitva van az Istenhez vezető út; másfelől, hogy ő minden hívőnek megbocsátja bűneit, kivéve a Szentlélek ellen elkövetett bűnt. (Máté 12,31-32 Márk 3,29) Ennélfogva kárhoztatjuk mind a régi, mind az új novatianusokat és katharusokat. Kárhoztatjuk kiváltképpen a pápának a bűnbánatról szóló nyerészkedő tanát és simoniája ellen, nemkülönben simoni bűnbocsátásai ellen Péter apostolnak Simonról mondott amaz ítéletét alkalmazzuk: A te pénzed veled együtt vesszen el, ki azt állítottad, hogy az Isten ajándékát pénzen meg lehet venni. Nincsen neked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem tiszta az Isten előtt. (Csel. 8,20-21) Rosszaljuk azok felfogását is, akik azt vélik, hogy saját elégtételökkel eleget tehetnek elkövetett bűneikért. Mert mi azt tanítjuk, hogy minden bűnért egyedüli elégtétel a Krisztus szenvedése és halála, az Ő üdvszerző és engesztelő áldozata; ám, amint előbb is mondottuk, szünetlenül sürgetjük a testiség megöldöklését, de hozzátesszük azt is, hogy ezt nem szabad fennhéjázólag a bűnért való elégtétel gyanánt Isten előtt fitogtatni, sőt inkább Isten fiaihoz illőleg alázatosságban kell gyakorolni, mint új engedelmességet, háládatosságból azért a váltságért és bűntől való tökéletes mentességért, amelyben részesültünk az Isten Fiának halála és elégtétele által.

XV. RÉSZ

A hívők valóságos megigazulásáról

l. Az apostolnak a megigazulásról szóló fejtegetése szerint, megigazítani annyit jelent, mint bűnöket megbocsátani, bűn és büntetés alól felmenteni, kegyelembe fogadni és igaznak nyilvánítani. Ugyanis a rómabeliekhez írott levelében így szól az apostol: Isten az, aki megigazít, kicsoda, aki kárhoztatna? (Róm. 8,33) Az apostolok cselekedeteiről írott könyvben ugyancsak ő így szól: Krisztus hirdeti nékünk a bűnök bocsánatát, és mindazokból, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazulhattok, ez által mind, aki hiszen megigazul. (Csel. 13,38-39) Mert a törvényben is, a prófétáknál is ezt olvassuk: Ha per támad férfiak között és törvény elé mennek és megítélik őket: igazat adnak az igaznak és bűnösnek mondják a bűnöst. (5 Móz. 25,1) Ésaiás meg így szól: Jaj azoknak, akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják. (Ésa. 5,23) Az pedig bizonyos dolog, hogy mindnyájan természet szerint bűnösök, hitetlenek és Isten ítélőszéke előtt a gonoszság miatt bűnhödésre és halálra méltók vagyunk; azonban megigazulunk, azaz bűn és halál alól feloldoz ama Bíró, Isten, egyedül Krisztusért, minden mi érdemünk, vagy reánk való tekintet nélkül. Mert ugyan micsoda világosabb, mint amit Pál apostol mondott eképpen:Mindenek vétkeztek és az Isten dicsőségétől elmaradtak. Megigazulunk pedig ingyen Isten kegyelméből a Jézus Krisztusban lett váltság által. (Róm. 3,23-24)

2. Mert Krisztus a világ bűneit magára vette és elhordozta s eleget tett Isten igazságának. Isten tehát egyedül a szenvedett és feltámadott Krisztusért kegyelmes a mi bűneink iránt és azokat nem tulajdonítja nekünk, (Róm. 4,25 2 Kor. 5,19) hanem a mi igazságunknak tulajdonítja a Krisztus igazságát; úgy, hogy mi immár nemcsak a bűnökből megtisztultak azaz szentek, hanem a Krisztus igazságával is megajándékozottak és így bűn, halál és kárhozat alól feloldozottak, ennélfogva igazak és az örök élet örökösei vagyunk. Tulajdonképpen tehát egyedül Isten igazít meg, még pedig csupáncsak Krisztusért, nem tulajdonítván nekünk a bűnöket, hanem tulajdonítván nekünk a Krisztus igazságát.

3. Mivel pedig mi ezt a megigazulást nem valamely cselekedetek, hanem az Isten irgalmasságában és a Krisztusban való hit által nyerjük meg: ez okból az apostollal együtt tanítjuk és hisszük, hogy a bűnös ember egyedül a Krisztusban való hit által, nem pedig a törvény, vagy bármely cselekedetek által igazul meg. Mert az apostol így szól: Azért úgy gondolkozunk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekedetei nélkül. (Róm. 3,28) Más helyütt így: Ha Ábrahám cselekedetekből igazult meg, van mivel dicsekedjék, de nem Isten előtt. Mert mit mond az írás? Hitt Ábrahám az Istennek és tulajdoníttatott neki igazságul. Úgyde aki nem cselekszik, hanem hisz Abban, aki megigazítja az istentelent, annak tulajdoníttatik az ő hite igazságul. (Róm. 4,2-5) És ismét: Kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem a cselekedetekből, hogy senki ne dicsekedjék. (Eféz. 2,8-9) Tehát, mivel a hit Krisztust fogadja el a mi igazságunknak, és mindent Isten kegyelmének tulajdonít a Krisztusban: ezért tulajdonítjuk mi a megigazulást a hitnek, főképpen Krisztusért, de nem azért, mintha az a mi munkánk volna. Mert Isten ajándéka az.

4. Egyébiránt az Úr sokféleképpen bizonyítja a János evangéliomában, (Ján. 6,27.47.58) hogy mi Krisztust hit által fogadjuk be, amidőn például az evést a hívés, a hívést pedig az evés helyett említi. Mert amiképpen az eledelt evés által vesszük magunkhoz, azonképpen hívés által leszünk Krisztus részeseivé. Mi tehát nem osztjuk szét a megigazulás jótéteményét és nem tulajdonítjuk azt részben Isten kegyelmének vagy Krisztusnak, részben önmagunknak, vagy szeretetünknek és cselekedeteinknek, vagy saját érdemünknek, hanem igenis egyesegyedül az Isten kegyelmének a Krisztusban való hit által. De nem is lehetnének kedvesek Isten előtt a mi szeretetünk és cselekedeteink, ha azok tőlünk, mint igaztalanoktól származnának; tehát előbb igazaknak kell lennünk, hogy szeressünk, vagy igaz cselekedeteket teljesítsünk. Valósággal igazakká leszünk pedig, amint mondók, a Krisztusban való hit által, Isten ingyen kegyelméből, aki nem tulajdonítja nekünk a mi bűneinket, hanem a Krisztus igazságát és így a Krisztusban való hitet tulajdonítja nekünk igazságul. Ezenkívül az apostol a szeretetet is nyilván a hitből származtatja, midőn így szól: A parancsolatnak vége a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet. (1 Tim. 1,5)

5. Azért is mi ennél a tételnél nem valami képzelt, hiábavaló, tétlen vagy holt hitről beszélünk, hanem az élő és életet adó hitről, amely élő, és élőnek mondjuk a Krisztusért, aki élet és megeleveníti azt, akit Ő magához fogad; és ez a hit cselekedetek által bizonyul be élő hitnek. E szerint éppen nem ellenkezik ezzel a mi tudományunkkal Jakab, aki arról a hiábavaló és holt hitről szól, amellyel némelyek dicsekedtek ugyan, de Krisztus nem élt bennök hit által. (Jak. 2,24-25) Ugyanő, mikor azt mondotta, hogy cselekedetekből igazul meg az ember és nem csupán hitből: nincsen ellenmondásban Pál apostollal, (különben rosszalnunk kellene őt), hanem arra mutat rá, hogy Ábrahám a maga élő és megigazító hitét cselekedetekkel mutatta meg. Így cselekszenek a hívők mindnyájan, akik mindazáltal egyedül Krisztusban bíznak, de nem a saját cselekedeteikben. Mert ismét így szól az apostol: Élek többé nem én, hanem él bennem Krisztus és amely életet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. Nem törlöm el az Isten kegyelmét, mert ha törvény által az igazság, tehát a Krisztus ok nélkül halt meg. (Gal. 2,20-21)

Tovább